2008. november 29., szombat

Darwin-drawing

Üzenet az Amerikai Illusztrátorok Társaságától: a New York-i Botanikuskert megbízásából rajzolt Darwin plakátomat beválasztották egy kiállítás és egy könyv anyagába. Bővebben az angol nyelvű blogon: http://www.utisz.blogspot.com/

Macskákra wárwa

Kiállítás megnyitó a tatai várban. Hivatalosan Lévai Ádám tárlata, valójában azonban Wehner Tibor születésnapi ünneplése. 60 éves a mester. A legnagyobb(!) műtörténész. Tibor természetesen a hivatalos verziót tudja, szokásához híven alaposan felkészül Lévaiból, és röviddel megérkezése után bele is fog a szónoklatba. Tökéletes formában van. Bonyolult körmondatokkal, filozofikus eszmefuttatással, szellemes képzettársításokat és válogatott idézeteket híva segítségül hosszasan méltat bizonyos macskaábrázolásokat, holott a falakon a köszöntésére összegyűlt kollégák képei lógnak. A Tibornak szánt ajándékok. Macska egy szál se. Az előadás oly profi, vagy a tréfa sikerült annyira jól, hogy a közönség csak sokára kap észbe, hogy már nevetnie kéne.
Boldog születésnapot Tibor – még ha kissé megkésve is!

2008. november 28., péntek

Szemünk szöge a Manóban

A Magyar Fotográfusok Háza - Mai Manó Ház meghívója a december 3-án 2-kor kezdődő szimpóziumra, melynek címe: RENESZÁNSZ MOTIVÁCIÓK ÉS MOTÍVUMOK A KORTÁRS MŰVÉSZETBEN.
Előadók: Miltényi Tibor, Csörgő Attila, Jozipovics György, Orosz István, Szabó Dezső, Telek Balázs.
Mondandóm címéül ezt választottam: Szemünk szöge (a cím tulajdonképpen plágium, Tarján Tamás barátom adta egyszer még az elmúlt évezredben egy rólam írt kritikájának ezt a címet, aztán később egy (?) korsó sörért megvásároltam tőle anamorfózisokról írandó könyvem élére. A könyv ugyan még nincs kész, viszont sajnálnám, ha befektetésem nem kamatozna). Különösebb horrort ne várjanak, bár belátom, a cím, sőt a blog-oldal címe - UTISZ (ezen az álnéven mutatkozott be Odüsszeusz, mielőtt kiszúrta a küklopsz szemét) - alapján feltételezhető lenne ilyesmi. Nézőpontokról, szemszögekről fogok majd beszélni, a perspektíva furcsaságairól a reneszánszban és manapság.
A Manóban egyébként tart (egészen január 4-ig) A látás kultúrtörténete (Képmutogatók 2) című Kolta Magdi (1958-2005) emlékére rendezett kiállítás, sőt egyre növekszik, mert tegnap még egy munkát elvittek tőlem.
http://www.maimano.hu/georgeeastmanterem/20081110_kepmutogatok/index.html

2008. november 24., hétfő

RÍMTELEN COMMEDIA

Délután székfoglaló a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián: Nádasdy Ádám költőtársakból verbuvált szereplőgárdájával bemutatja azokat a részeket, amelyek elkészültek Dante Isteni színjátékának új fordításából. Merész a vállalkozás, hiszen Babits-on kellene túllőnie. Ráadásul rímtelen jambusokba teszi át a tercinákat, ügyelve arra, hogy a szöveg szavai és mondatszerkesztése is a lehető legközelebb álljon a mai magyar nyelvhez. Kétségtelen, hogy az a vulgáris olasz, amin Dante írt, a korabeli firenzei közbeszéd nyelve volt, van hát logika Nádasdy fordítói stílusában, valahogy mégsem hoz izgalomba. Valamiért kell a forma régies íze, a nyelv veretessége, még az is jólesik a Babits féle fordításban, hogy nem mindent fogok föl azonnal. Nádasdy a tartalmat választja a forma ellenében, az értelmet a misztériummal szemben. Nekem a költészet mellé, ha okosodni is akarok, elég lenne az amúgy most is beígért fél oldalt befedő jegyzetblokk, amely nélkül úgysem lehet megúszni a Commediát (ahogyan a valóban kötetlen prózában fordító Szabadi Sanyi bácsi könyvében is ott van). Persze nem mondom, hogy nem élveztem Nádasdy előadását, de inkább a magyarázatait, a kedélyét, a humorát. Nagyszerű tanár lehet. Kezdem irigyelni Anna Idát.
Az előadás előtt Lator apu felől érdeklődik és gratulál a Körzővel rajzolt vízhez. Én meg mondom, milyen fiatalos. - Persze, hatvan fekvőtámaszt csinálok reggelenként. És a kézenállás – kérdezem. Olykor még az is. – Kézen járni is tudsz? - Na, látom, mennyire outsider vagy, tudnod kéne, hogy kézen járni sokkal könnyebb, mint kézen állni, és szellemes magyarázatba fog egyensúlyozásról, ízületekről, stb. 81 volt a múlt héten.

Hogy miért jut eszembe idemásolni Dürer Melankóliáját , azt magyarázza egy idézet, egyelőre még a Babits fordításból, mert Nádasdy még nem jutott el eddig:

„Mert elmondom, mit lelkem szeme jól lát,
hogy oly’ időt hoz már közeli csillag
(csillag számára nincs se gát, se korlát),
hogy egy, kit ötszáztizenötnek írnak,
Istentől küldve megöli a Szajhát,
és cinkos óriását...”

Az idézet a Purgatórium utolsó énekéből való, Berenice szavai ezek, aki Dante vezetőjévé szegődik. Kezdjük a végén: a nagybetűs Szajha – talán az ő arcmása az, amely oly rejtélyesen sejlik elő a poliéder felénk fordított oldallapján – nyilván az eltorzult Egyházat jelenti s a Dante-magyarázók szerint azonos azzal a Jelenések Könyvének szörnyén lovagoló bestiával, aki már a Pokol első énekében útját állta a költőnek:

„sok állat van kikhez nősténynek áll
és még több fog ennekutána lenni,
míg eljő, ki megölje az Agár.”

(Ez a rész már megvan Nádasdynál is:
„Sok állat van, melyhez beáll szukának,
és lesz még több is – mígnem az Agár
eljön és gyászos halált hoz fejére.”)

Ezek szerint az a rejtélyes valaki „akit ötszáztizenötnek írnak”, az nem más, mint maga az Agár. Hogy mit is jelent ez a szám, arra sok elmélet született, de elképzelhető, hogy Dürer értelmezésében egyszerűen a mű készítését (amelyet a híres számnégyszögön olvasunk) követő évet, az akkoriban világvégeként beharangozott 1515-öt jelöli. Mindenesetre a versben megidézett Agár valóságosan is megjelenik a metszeten, ott gubbaszt készenlétben az Antikrisztust jelentő kőtömb előtt (amiről talán majd egyszer bővebben is írok), és természetesen már a háttérben, a fele égboltot kitakarva ott a „közeli csillag” is, ami a rézkarc legfeltűnőbb eleme, és a legfeltűnőbb utalás az Isteni Színjátékra. A csillag itt is ott is főszereplő. Emlékszünk ugye, hogy Dante könyvében mindhárom részének ez az utolsó szava: stelle. Egyébként összesen ötvenötször írta le Dante a csillag szót, nincs is más dolgunk, hogy kiválasszuk, melyik a Melankóliáé. Hogy az olaszos műveltségű Dürer jól ismerte a Divina Commediát, arra sok bizonyítékot lehetne fölhozni, ott volt barátja Pirckheimer könyvtárában, sőt valószínűleg a sajátjában is, de arra is sok jel utal, hogy az idézett verssorokban és a sorok közt megbúvó jelképekben, meg a grafika elemeiben milyen szorosan kapcsolódik össze Dante és Dürer kora és a két alkotó világlátása. A küszöbön álló világvége várása, a romlásba döntött egyház megjavításának igénye, a személyes tragédiák földolgozása egyaránt ott munkál a művek mélyén, s még mi minden. Valószínűleg többről van itt szó annál, mintsem hogy a Melankólia Dante művének illusztrációja lenne. De vajon akkor mi? Vizuális jegyzet? Kiegészítés? Egy kétszáz évvel későbbi konklúzió? Vagy a következő koroknak szóló rejtélyes üzenet? Nevezzük bátran az Utolsó éneknek! Nem törted-e vajon te is már a fejed, kedves olvasó, miért éppen 34 a Melankólia híres varázsnégyszögének megfejtése; - Hát persze! A 33 részből álló cantó végéhez éppen odaillik harmincnegyedikként. Ha eddig nem tetted volna, most ugye végre leemeled a polcról a Commediát. Felütöd az eredetit, vagy a leginkább tetsző fordítást -, ha angol vagy, Longfellow-ét, ha német, Kannegisserét, ha meg történetesen magyar, akkor Babits Mihályét, vagy hamarosan Nádasdy Ádámét, és észreveszed, hogy a metszet babérkoszorús angyala, nem is lehet más, mint Beatrice.

2008. november 21., péntek

A LERAJZOLT IDŐ

A képen látható könyvet
A lerajzolt idő / The Drawn Time címmel a Tiara Kiadó jelentette meg. A könyv bemutatója november 22-én 5-kor lesz a Tiara Klubban, a zuglói Angol utcában.



ERRATA

A régibb (értsd: őszintébb) időkben errata címmel egy olyan papírlapot csúsztattak a könyvekbe, amelyen a tévedések és sajtóhibák jegyzékét, illetve azok helyesbítését közölték. Manapság, amikor úgy tűnik, dicsőséggé vált elk…ni a dolgokat, megritkultak az erráták. Bevallom, én is hiúbb vagyok annál, semmint hogy ezt a lapot mindegyik példányba beillesszem, inkább itt teszem közzé… bízva abban, hogy új blogomat még senki sem ismeri :-)

A szerzők, a szerkesztők és a kiadók – persze többnyire egymásra sandítva – azt szokták mondani, hogy a Tökéletes Könyv nem létezik. Minden kiadványban kell legyen legalább egy hiba. Sokáig azt hittem, hogy a mi könyvünk, a Lerajzolt idő kivétel lesz. Arányos szerkesztés, pontos fordítás, szépséges tipográfia, kifogástalan nyomtatás. Egyszóval itt a hibátlan könyv. Aztán belefogtam saját előszóm olvasásába, és egyre jobban elbizonytalanodtam. Az idő irányát fejtegetem benne, olyasmit állítok, hogy az álomban megfordul az idő, ám minél tovább töprengek rajta, annál kevésbé értem magam is. Az sem ment fel, hogy már Szent Ágoston sem értette, legalábbis, ha megkérdezték felőle, akkor fogalma sem volt, egyáltalán mi is az idő valójában. Ha éppen nem kérdezték, olyankor persze tudta ő nagyon is pontosan. Az augustinusi paradoxonnal tovább játszva, hadd állítsam: én ugyan biztosan nem értem, viszont ha kérdezik, készséggel elmagyarázom, hisz miért is volnék szegről-végről valami tanár-féleség, ha nem tudnék megérttetni olyan dolgokat is, amelyekről amúgy nem sok sejtelmem van. Ráadásul most tétje is van a dolognak, hiszen egy könyvet kell megmentenem, sőt egy szimpatikus könyvkiadó jóhírét, amelynek tagjairól közös munkánk során végig úgy éreztem, hogy feltétel nélkül megbíznak bennem. És most tessék, itt van, már a könyv bevezetőjében a megforduló idő misztériuma, ami több sebből vérzik.
Az írtam tehát az előszóban, hogy az álmokban megfordul az idő, a jövőtől a múlt felé halad, ha úgy tetszik, az óra jobbról balra forog bennük. Így magyaráztam: ki nem riadt még föl álmából valami hirtelen jött zajra, ami az álomban hosszadalmas, egymásból következő események eredőjeként is felharsant? Mi mással lehetne magyarázni ezt, ha nem az idő irányának megfordulásával? Nyilván úgy képzeltem, hogy maga az álom-történet már annak a ténynek a tudatában veszi kezdetét, hogy befejezése csakis az a hang lehet, ami majd a jövőben, az ébrenlét távoli jövőjében megtörténik. Eszerint az okozat előbbre kerülne az oknál, ami kétségtelenül olyasmi, mintha megfordulna az idő, ám korántsem ugyanaz. A kézenfekvő magyarázat az lehetne, hogy az álomnak nincs időbeli kiterjedése, a terjengős és részletekben gazdag események egyetlen pillanat alatt történnek meg, villámként cikkanva át álmodó agyvelőnkön. Szőcs Géza, aki egyébként könyvünk kiváló szerzőinek egyike, a Műhely folyóirat friss Álom számába írt szép esszéjében az agy gyors felfogó- és ítélőképességére, a tudat óriás tartalék kapacitására következtet a jelenségből, és bizonyára igaza is van. Én azonban, még ha az észérvek ellene szólnak is, megszerettem a reverzibilis álom-idő paradoxonját. A visszafelé gombolyodó, az okozattól az okok felé haladó mese egyszerűen érdekesebben hangzik, megpróbálom hát mégis mentegetni valahogy. Előbb azonban hadd említsek meg még egy zavarba ejtő jelenséget.
A megforduló idő-iránnyal kapcsolatos a sokat elemzett déjà vu érzés, melynek során úgy véljük, mintha valami már megtörtént volna velünk, holott biztosan tudjuk, sosem jártunk még az adott helyen, nem ismerhetjük az épp bemutatott személyt, s nem érinthettük még a szóban forgó tárgyat sem. Mégis emlékszünk rá. Feltehető, hogy olyan helyszínekre gondolunk vissza, olyan jeleneteket élünk át, amelyek álmainkban történtek meg velünk. A formális logika idő-iránya fordul meg itt, a valóság emlékszik vissza az álomra, nem az álom a valóságra, ahogy az elvárható lenne.
A tudósok úgy sejtik, hogy az idő „szabályos” irányulása a történelemnek a múltból a jövő felé görgő volta világunknak abból a sajátosságából fakad, hogy folyamatosan tágul. Ebből az következnék, hogy ha történetesen a tágulás szűküléssé változna, megfordulna az idő iránya is, és egyszerre elkezdenénk a múlt helyett a jövőre emlékezni. Ezt az irányváltást, sőt összeomlásig fokozódó szűkülést a csillagászok által fekete lyukaknak nevezett területeken megtapasztalhatjuk lokálisan, s így ezekben a régiókban legalábbis elméleti szinten vizsgálható lehetne a megforduló idő jelensége. Egyfajta fekete lyuk lenne tehát az álom? Mindenesetre mint metafora, mint a megforduló idővel operáló álom megjelenítésére használt hasonlat, a fekete lyuk jó eszköz lehet az irodalmárok, a képzőművészek kezében, s bevallom, mindkét minőségemben megpróbálkoztam már a használatával.
Az időt általában lineárisan képzeljük el, egyetlen vonal mentén haladva, ahogyan a kurzor mozog a képernyőn a YouTube filmek alatt. Ha egy koordináta rendszerben ábrázolnánk, akkor az X tengely legyen a hagyományos idő vonala, vagy nevezzük egyszerűbben ébrenlét-időnek, az álom ideje pedig az Y tengelyen fusson, az Y tengely negatív tartományában, az álom-múltban, vagy képletesebben álom-mélyben épüljön az álom sztori. A való világból az álomra, vagy az álomból a valóságra látni: fogjuk föl úgy a feladatot, mint ha két mozgó objektumból szemlélnénk egymást. A tengelyek felezőpontján, már amennyiben lehet egyáltalán a végtelennek a közepét emlegetni (legföljebb csak úgy, ahogy Babits teszi a Végtelen folyosóban: „Bárhol bukom, felén bukom”), tehát az Origóban, ahol az Y tengely metszi az X-et, ott van az a hirtelen zaj, ott csapódik be az a bizonyos ajtó, ott van a fölriasztó jelen. Az álom-történet és az ébrenlét-idő egyszerre megszólaló hangpárját könnyű odaképzelni a koordinátarendszerbe, hiszen a sztereó felvételek esetén is az egyik mikrofon műsorát vízszintes, a másikét pedig függőleges irányú hullámzás formájában rögzítik a hanglamezek barázdáiban. Akár az ébrenlét-idő tengelye felől nézzük az Y tengely álom haladványát, akár az álom felől az X idő kurzorát, az általuk megjelenített idők iránya „szabályosnak ” tetszik, igaz különböző utak mentén, de mégis mindkettő a jelen felé konvergál. Semmi okunk azonban arra, hogy az időt egyenes vonalú mozgásként képzeljük el. Időérzékelésünk eleve berzenkedik ellene, az álom-időt meg pláne valami hektikusan mozgó haladványként szoktuk megidézni. Vagyis a merev tengelymozgások helyett természetesebb a koordináta rendszer terében futó, görbe, de legalábbis ívelt pályákat elképzelnünk, ahol egymás felől nézvést a másik mozgás pályája különös dolgokat mutathat. Látszólag megáll, megfordul, hátrálni kezd, hurkot vet, újraindul, vagyis ha kozmikus hasonlatot keresnénk, úgy alakulnak koordináta rendszerünk eseményei, ahogy a csillagtér bolygómozgásit érzékeljük a Földről nézvést. Az amúgy szabályos pályájukon monoton keringő külső planéták a náluk gyorsabban haladó Földről figyelve hasonló meglepő irányváltoztatásokat hajtanak végre. Innen a képletes bolygó = bolyongó nevük, ami a golyó formára hajazva mellesleg nyelvújítási telitalálat.
Visszatérve hát az álom-idő irányára, az irányulással kapcsolatos magyarázkodásomra, hadd fogalmazzak úgy, hogy ha a könyv előszavában oly könnyedén odavetett „megforduló idő” kifejezésnek mégis van némi létjogosultsága, akkor csak azzal a kiegészítéssel, hogy a valós idő felől szemlélt, az ébrenlét-idő szemszögéből vizsgált álom-idő megy visszafelé, azaz csak látszólag hátrál. Tehát „látszólag”, ezt a szót kellett volna használnom, de bízom abban, hogy akik ismerik valamelyest a rajzaimat, vagy majd e szép könyv révén ismerkednek meg velük, azok számára magától értetődik, hogy az én világomban szinte minden a szemszögekről, a nézőpontokról, voltaképpen a látszatokról szól.
Hát ennyi volna a Lerajzolt idő appendixe, ráadásként már csak egy rövid kiegészítést engedjenek meg. Felébredhetünk ugyan arra a fátumos sztereo hangra, ám ne legyen kétségünk, az álom az ajtócsapódás után, az időpálya pozitív tartományában is folyik tovább, folytatódik, emelkedik, ível, még akkor is, ha úgy teszünk, mintha nem tudnánk róla, úgy tűnik, mintha történései nem velünk esnének meg, és azt hisszük, hogy csak valahol ott az X tengely mentén, a való világ unalmas régiójában folytatódik az életünk. Biztosíthatom önöket, hogy mindez csupán csalóka látszat.