2008. december 30., kedd

SZILVESZTER

Nemrég egy általa szerkesztett esszékötetbe tőlem is kért írást Szőcs Géza. Minthogy az elkészült szöveg egy épp húsz évvel ezelőtti szilvesztert idéz meg, idemásolom a mai, majdnem szilveszteri blogba. (Csak a türelmes és melancholiától fertőzetlen blogvendégek épülésére, a többieknek hamarosan jön az újévi ...rinocérosz.)

Megpróbálom elképzelni, hogyan képzelhettem el az elmúlt nagyjából két évtizedet két évtizeddel ezelőtt. Ha valaha volt okom képzelődni és bizakvó kíváncsisággal nézni a jövőbe, leginkább akkor volt, abban az utólag fordulat évének kinevezett, és kétségkívül fordulatosnak megélt 89-es esztendőben. Megpróbálhatnám felidézni, emlékezni rá, csak hát azóta már a sejtek is hovatovább harmadszor cserélődnek ki, köztük talán a memóriasejtek legelébb, ezért óvatoskodom inkább ezzel a képzelgéssel. Elképzelem, hogy képzeltem azt a valamit, amiről még csak remélni lehetett, hogy megtörténik, aminek még nevet sem tudtunk adni akkoriban, amiről már sejthető volt, hogy meglökött dominósorként szalad át a környező országokon is, és amiről ma már tudom, hogy személyes sorsomban szintúgy korszakhatár volt. Akkor úgy hittem, kegyelmi pillanat, esély az ifjúság meghosszabbítására, ma már tudom, épp akkor ért véget, és visszavonhatatlanul.
A képzelgő tervezgetést, akár a számvetéseket jeles időpontokban szokás megejteni, könnyű választanom, legyen szilveszter éjszakája. Történt, hogy nagyobb társaság jött össze nálunk újévet köszöntendő. Telefonunk nem volt még, hogy a modernebb hírközlő eszközöket ne is említsem, postán küldött képeslappal hívtam meg a barátaimat, s az ábrán – jelképesnek érzem utólag – négy útvesztő volt. Négy labirintus, melyek ösvényeit, ha mindig jó irányba fordulva járta be a képzeletbeli vándor, akkor a kirajzolódó útvonalakból éppen négy számjegy, az 1989-es esztendőé volt kisilabizálható. A helyszín Budakeszi; hol van már az a lakás, s a barátok is hányfelé. Volt köztük, akivel együtt loptuk határokon át a magyar zászlót, hogy meglengessük a krakkói mezőn az új pápának. Mit számított akkor, hogy nem is vagyok pápista! Volt, akivel együtt festettem plakátokat egy brnoi gimnázium éjféli tornatermében, hogy másnap

hajnalra diákok ragasszák tele velük a várost. Volt, akinek címlapot rajzoltam a verseskötetéhez, s aztán amikor a borítót bezúzatta a cenzúra, a költő mégiscsak az én fénymásolt rajzomba csomagolva osztogatta könyvét az arra érdemeseknek. És bizonyára együtt meneteltem mindnyájukkal valamelyik nagy budapesti tüntetésen is, a vízlépcső, vagy az erdélyi falurombolások elleni menetben, anélkül, hogy tudtunk volna egymásról. Rosszul mondom, igen, tudtunk egymásról, mobiltelefonok és kör-e-mailek nélkül is jobban, mint azóta bármikor. Amikor azon töprengek, én mit gondoltam akkor éjszaka, miféle , milyen reményekkel vártam azt a jelentősnek ígérkező utolsó évtizedet, a jövőt, az is eszembe jut, vajon ugyanazt képzeltük-e mindahányan. Akkor azt hittem, hogy igen. A szoba falán már ott lógott az a bizonyos plakát, amelyről később azt mondta valaki, ezt meglátva hitte el, hogy tényleg megváltozik a világ; hogy innen már nem lehet visszafordulni. A kép akkor még csak szűk körben volt publikus. Legalábbis úgy, azokkal a ciril betűkkel kevesen ismerhették. A vendégek közt voltak, akik először látták. Nem nehéz kitalálni, milyen témákról eshetett szó, bár a beszélgetések részleteit már képtelenség volna fölidézni. Írom hát sorban a hívószavakat, ahogy eszembe jutnak. Alighanem sok olyan társaság verődött össze Magyarországon aznap éjjel, amelyekben ugyanilyen témák körül melegedett fel a levegő.
Legyen az első a demokrácia. Akkor, szilveszterkor kétségtelenül érződött valami bíztatás a szóban, újra csengése lett. Élhettünk volna a gyanúperrel, hogy nem mindenki ugyanazt érti alatta, hiszen korántsem volt újkeletű a kifejezés: Mussolini, Hitler, Sztálin - és Kádár János vérig lett volna sértve, ha nem a demokrácia bajnokaként emlegetik őket. Na jó, mondjunk népi demokráciát, ami tudvalevő a fosztóképző egyik alakja (v.ö: kultúra és szocialista kultúra), de vajon nem a demokrácia korlátozottságára figyelmeztetnek-e az újabban elszaporodó előtagok is: pl. a képviseleti demokrácia, a részvételi demokrácia? Akik a művészettel foglalatoskodnak, többnyire ilyenek ültek az asztal körül az éjféli pezsgőnyitásra várva (a Szovjetszkoje Igrisztoje utolsó durranására), jól tudják, hogy a demokráciának van egy meglehetősen pontos szinonimája a képzőművészet terén, úgy nevezik: giccs. A giccs a legtöbbeknek tetsző műnem, a legdemokratikusabb paradigma. Próbáljuk ki? Tessék, szavazzon a világ: Mickey egér vagy Malevics, vagy Kis herceg vagy Hamlet, Coelho vagy Stalker? Nem kell találgatni az eredményt, hiszen ezerszer megtörtént a szavazás. 1999-ben, amikor már elég általános volt az Internet, rendeztek egy földgolyó méretű online sakkpartit. Garri Kaszparov ellenében játszott a világ. Technikailag úgy bonyolították le, hogy a beküldött lépések közül a computer mindig kiválasztotta azt a húzást, amelyre a legtöbben voksoltak, szóval tényleg a lehető legdemokratikusabb megoldást. Talán mondanom sem kell: Kaszparovnak sosem volt ilyen könnyű győzelme. Négy évig úgy lépkedünk, ahogy akarunk, mert felhatalmaztatok rá – mondják, akik az ország házában atyáskodnak fölöttünk, miközben a demokrácia nevében nyomják le a torkunkon száraz, ötlettelen húzásaikat, s persze mindig elhangzik ultima ratio-ként: a demokráciánál nem eszeltek még ki jobbat. Persze ha már demokrácia, ha tényleg nincs jobb, akkor ezt kéne jobbítani. Nem botrányos kirekesztés-e például, (és cinikus negligálása az időnek), hogy a tizennyolc évesnél fiatalabbak nem szavazhatnak? Mintha ők, vagy gondviselőik nem lennének képesek fölmérni saját érdekeiket. Mintha épp nekik nem lenne víziójuk saját jövőjükről. Csakhogy ha már egyszer demokrácia van, akkor a demokráciát is csak demokratikusan lehetne megjavítani. Vagyis nem lehet. Paradox helyzet. Olyan, mintha egy széfet akarnánk kinyitni, csakhogy a nyitáshoz szükséges számkombináció be van zárva a széfbe. Akkor, szilveszterkor máshogy képzeltem a demokráciát.
Vegyünk egy másik szót: rendszerváltás. Kik dughatták össze a fejüket, hogy a szóba jöhető kifejezések közül a legsemmitmondóbbat kiválasszák. Tetszettek volna forradalmat csinálni, jut eszembe a nyegle Antalli refrén. Szabadságharc, népfölkelés, lázadás szóba sem jöhetnek. Az ilyen nevet viselő események résztvevői még valami jogot formálnának arra, hogy… Semmire. Rendszerváltás és pont. Ennek a szónak az az üzenete, hogy minden megy tovább, csak valami absztrakció a háttérben, az a bizonyos megfoghatatlan rendszer megváltozik. Kit érdekel? A népnyelv napok alatt gengszterváltásra helyesbített. Történetesen épp Csehszlovákiában voltam az ottani bársonyos forradalom idején. Sametová revoluce. Nežná revolúcia. Akkor nálunk már előrébb tartottak az események, ezért hát az ő forradalmukat folyvást a miénkkel hasonlítgatták össze. A mi forradalmunkkal. Mi miért nem mertük kimondani sosem? Pedig egy év alatt megesett minden, ami a nagy kalandhoz kell. Az volt a baj, hogy nem egy nap alatt történt? Hogy nem lépett át egy Delacroix-i meztelen keblű géniusz három paradicsomlével leöntött hullán, ahogy múlt századok romantikájához illő? Csengey jut eszembe, ahogy petőfis gesztussal lefoglalja a tévét: mi ez, ha nem revolúció? Csak nem mondatott ki. Pedig hogy elhiggyük, ki kellett volna tudni mondani. Legalább egyszer. Ahogyan az észtek: laulev revolutsioon, a litvánok: dainuojanti revoliucija, a németek: friedliche Revolution. Az expressis verbis kimondott szó pszichológiai erejéről, tovasugárzó hatásáról külön fejezet szólhatna. Felmerülhet persze a kérdés, vajon nem azért kerülték-e el oly óvatosan a forradalom szót, hogy a visszarendeződést majd nehogy a kínos jelentésmódosulásokon áteső terminus technikussal ellenforradalomként kelljen emlegetni. Nem emlékszem, kimondatott-e akkor, szilveszter este a forradalom, de legalább hittük, hogy forradalmi időket élünk.
Legyen az új hívószó ez: szabadság. Először abban az értelemben, hogy függetlenség. Hát az oroszok tényleg kimentek. Az öröklakásokat lelakták, a földeket lyukas benzintartályaikkal eliszaposították, az utakat lánctalpaikkal felszántották, de tényleg nincsenek itt. Ennek az örömét csak nem lehet elvenni. Dehogynem: azt, hogy ebben bármi részünk lett volna, nagyon is kétségbe lehet vonni. Hányszor hallani, régen le volt vajazva, megalkudtak Amerikával, a fejünk fölött történt minden… Kétlem, hogy így volt, inkább hajlok arra, hogy a legyöngült birodalom nem mert újabb konfrontációt vállalni, ráadásul egyszerre oly sok fronton, de ha voltak is titkos háttér tárgyalások, vajon mit értek volna az egymással szinte összeérő százezres demonstrációk nélkül?Jöjjön a szabadság másik értelme. Akkoriban úgy mondták, minden szabad, ami nincs törvénnyel megtiltva. Az eltelt húsz év törvénykezésének mintha az lenne a célja, nehogy véletlenül valami megtiltatlan megmaradjon. Törvények, szabályok, rendeletek. A parlament büszkén hirdeti, jól dolgozott, mert az elmúlt évben ennyi meg ennyi új törvényt alkottak. Gyakran egymásnak ellentmondókat is. Gondoljanak csak bele, maradt-e mára az életnek egyetlen apró részlete, amely ne volna szabályozva valamiképpen? És azok ott a kupola árnyékában csak dolgoznak tovább. Vajon ha a nagykorúnak deklarált, ám akként sosem kezelt társadalom polgáraira bízatna hogyan él a szabadsággal, ha nem beépített szabályzók, hanem önön erkölcsi értékrendje alapján hozná meg döntéseit, jobb lenne a helyzet? Meggyőződésem, hogy igen. Persze néhány feltétele lenne a dolognak, például az oktatás komolyan vétele, a kultúra fejlesztése. Az összetartozás élményének megtapasztalása, és nem az egymásráutalt emberek kijátszása egymás ellenében. Közösen kitűzött, és nem ránk kényszerített, ráadásul nem állandóan változó célok kellenének, amelyekben a szónoklatok szintjén mindig kreatívnak nevezett nép végre kipróbálhatja magát, érezheti, hogy nem fölösleges. Hogy nem csupán kísérleti tárgya egy eldöntetlen tartalmú kísérletnek. Hogyan képzeltem akkor a szabadságot? Hát nem fából vaskarikának. Nem úgy, hogy tüntetni csak akkor szabad majd, ha előzőleg engedélyt adtak rá. Ma már nem csodálkoznék, ha volna egy sajtcédula az ablak fölött, ahol az ilyesmit intézik: „Forradalomra vonatkozó engedélyek kiadása további intézkedésig átmenetileg szünetel”.
Ötvenhat. A tilos szám. Az eltakart seb. A szökő év. Volt, amikor az ötvenhatos villamos átszámozása is napirenden volt, és ötvennégy forintra mérsékelték a téliszalámi kilóját (vagy mérsékelték volna, ha lehetett volna kapni). Amikor képzeletbeli képzelődésünk zajlik, a kivégzett miniszterelnököt már el lehetett temetNI, de a gyilkosokat néven nevezNI még nem. És voltaképpen azóta sem. Költő barátom, NG, aki az iménti infinitívuszok verzálissal írt végződésével magára vonta a diktatúra dühét, nem is volt túl bizakodó: van remény – írta 2000-ben – hogy legalább a századik évfordulóra rendbe tesszük, s az utánunk jövők rendbe teszik a nemzet kollektív emlékezetét 1956 ügyében is. Hát az ötvenedik évfordulón ennek még halovány előképe sem látszott.
Testvériség. Ez a következő szó, kétszáz éve úgy mondták fraternité. A franciáktól tanultuk, de Trianon óta önálló jelentésárnyalata van a magyar nyelvben. Biztosan szóba került akkor ’89 szilveszter éjszakáján, hiszen Romániában is éppen forradalom volt. Teherautók sorakoztak a megnyíló határon élelemmel, pokróccal, ruhával… lehetett hát képzelődni. A képzelet talán itt, a testvériség szó kapcsán szakad legtávolabb a valóságtól. Az a december ötödike október hatodika mellé furakszik a kalendáriumban. Személyesen is megüt. Valami romantikus pátosz vagy hazulról hozott jólneveltség addig sem hagyta, hogy a tájba gereblyézett végtelen földnyelv túloldalán élők sorsával ne vállaljam a rokonságot, de akkor egyszerre odatartozó lettem. Hiába születtem itt, az ország legközepén, a gyökerek mégis odaát kapaszkodnak. Apám családja Kárpátaljáról menekült, anyámé a Délvidékről jött, Szerbiából, talán messzebbről is. Mit keresek én itt megtűrt metoikoszként – kérdem azóta is, vagy motyogom Reményikkel: Magyarország szíve ma már a végeken dobog, vagy dúdolhatnám vele, a helyesírást sem tudó ismeretlen költő rokonnal, akinek versét itt, ezeken a web-lapokon az október negyediki bejegyzéshez másoltam hozzá: „énekelni külön, maroknyi… légy hive…”
A következő szó a legnehezebb, azt kellene kimondani vele, ami mégis itt tart. A transzcendenst. A varázskört. „Dörmögj testvér egy sor Petőfit! Köréd varázskör teremtődik.” Szóba kellett hogy kerüljön a hűség. És talán volt néhány olyan hét, amikor a nagy szavak kimondásakor még nem jelentek meg azok az idézőjel formájú kis ironikus ráncok az ajkak szögletében, amelyek azonnal visszájára fordították a kimondottakat. Sokunk számára valami kulturális kontinuitással volt azonos ez a megnevezhetetlen fogalom. Természetesen az írók, a költők számára erősebb ez a kötés, de persze létezik zenei és képzőművészeti anyanyelv is. Hogyne létezne. A szabadság mámorában, a szivárványos jövő elképzelésében, legalábbis ahogy elképzelem, hogy mit képzeltem akkor, fel kellett merülnie a korábbi művészeti tevékenység folytathatóságával kapcsolatos kételyeknek is. Valljuk be halkan, a három T-vel fémjelzett korszak korántsem ellensége a művészetnek annyira, mint amennyire elvárható volna tőle. Paradox képlet, és vigyázat: művészeteket mondok és nem művészeket. A diktatúrában nem hallgatnak a múzsák, legalábbis a kalandvágyó fajtából valók, sőt fortélyos módszerekkel, körmönfont ötletekkel, izgalmas, kiválasztottaknak szóló rejtjelezéssel új művészetet inspirálnak. Az olvass a sorok között, nézz a kép mögé kifejezések mindennaposak voltak, s kétségtelen szellemi izgalmakkal járt, ahogy alkotó és közönsége a cenzúrát kijátszva kacskaringós kerülőutakon rátalált egymásra. Persze ha változik a világ, ha beköszönt a szabadság, visszaáll a dolgok természetes rendje, egy csapásra fölöslegessé válhatnak az ilyesféle taktikák. Tudom, hogy szilveszterkor ilyesmin is törtük a fejünket. Éreztük, a művészhez Kelet Európában hozzárendelt vátesz-szerep elvész, a művész az lesz, aminek lennie kell, … de hát épp erről volt akkoriban a legkisebb fogalmunk. Hogy minek kell lennie. Lehet, hogy egyszerűen csak képzelődőnek? Lehet, hogy akkor lát el közfeladatot a szellem embere, ha képes valami jövőkép sugalmazására. A logika azt mondatná, ez a politika dolga, de a hatalomra jutók (miért nem képes legalább egyszer egy pártvezér hatalom helyett szolgálatot mondani?) a megnyert választás másnapján nekilátnak következő választási győzelmük előkészítéséhez. A hosszú távú gondolkozás eleve kizárt. Csoda-e, hogy a vezetettek, - a megvezetettek – sem terveznek előre?Amikor a jövőképpel kapcsolatban ezt az alig megfogható szót használtam, hogy sugalmazás, a szellemi élet mint kontinuum felmutatására, a hinterland kollektív birtokbavételére is gondolok. Paradox módon a múltra is. Ha egyszer képesek volnánk egyetlen megbonthatatlan tömbnek érezni a télben virágzó dunántúli mandulafácskát és a Concertót, a rózsás labyrinthot és a Magányos cédrust, a londoni hathármat és a midőn ezt írtam-ot, a sakkozó törököt és a verbunkost, a porban húzott grádicsot és a computert, a Wassily széket és az Ugocsa non coronatot, a repülő nikkel szamovárt és a dinamót, a Majálist és a tojáséjt, a Szegénylegényeket és az árgyélus kismadárt, az Egy mondatot és a C vitamint, Az eltévedt lovast és a nagyszentmiklósi lovast, a holográfiát és a vizsolyi bibliát, az 5333+1 számú sakkfeladványt és az Iskola a határont, a tűzpiros kígyócskát és a Gellért által meghallott dalt, Szindbádot és Mikkamakkát, a corvinákat és a Rubik-kockát, a Varjúvárt és a Kormányeltörésbent, a Vizitációt és az Eszméletet, a hét sevillai tornyot és Tihanynak rijjadó leányát, az Appendixet, a Tótfalusi antikvát, a mik vogy mukot és mind-mind a többit (talán csak a múltat végképp eltörölni kivételével), igen, az stabil jövőkép lenne. Bíztatás, hogy létezik valami, amit folytatni kell, együtt kell folytatni, és érdemes.
De vissza szilveszterhez. Vagy inkább Szilveszterhez, az Apostolban. Olyan fekete a világ, mint a kibérlett lelkiismeret - írta Petőfi már alig néhány hónappal március tizenötödike után. A forradalmak kiszámíthatatlanok, de utóéletük kiszámítható. A thermidori fordulatok megjönnek menetrendszerűen. Akkor és ott az újévváró társaságban csak az elképzelhetetlent próbáltuk elképzelni, az elképzelhetővel, a kitalálhatóval nem volt gondunk. Nekem legalább nem. De az is lehet, hogy most képzelem úgy akkori önmagam, mint aki ilyesmit el sem tudott képzelni.


(Az illusztrációk - az ötvenhatos plakát kivételével - a 89-ben készített Vigyázat lépcső! című filmemből valók)

2008. december 29., hétfő

MEDDIG MÉG AZ ÉJ?

Ha otthon járok, legutóbb épp karácsonykor, apám rábök a könyvespolcra, nem tudom mi lesz ezekkel, vigyetek már el egyet legalább. Mészöly Miklós Volt egyszer egy Közép-Európa című könyvét választom. Lehet, az alcím miatt is: Változatok a szép reménytelenségre. „Vigyázó! meddig tart még az éjszaka, meddig még az éj?” És az alagút másik végéről visszhangzik az edomita válasz: „Eljön a reggel, de még éjszaka van, ha kérdezni akartok, jertek el újból!” És meggyújtatik az ezerötszázhuszonhat emlék-gyertya a paloták termiben, hun válaszul, hun vigasztalásul. Majd vásár napja lévén, benépesülnek a terek-mezőségek marhákkal, sertésekkel, birkákkal, kecskékkel, metszett szárnyú szárnyasokkal – lovakkal! –, és megindulnak délről észak iránt, napkeletről napnyugotnak, nagy áldó ostor karikája kereng a porfelleges menet fölött, a hordók meghasasodnak, és selymes asszonyi ágyékszőrből fonják a vevőcsalogatót. És reng a búzatábla. Kergeti a szél a boszorkánykereket. Csíkászok járják a tocsogót. Gálánt idetévedt külföldiek csodálják, hogy még isten-nem-látott helyen is fák édesnemes gyümölcsöt teremnek, kiknek termése mindenkié – s az ok csudás: ki vadba nemeset olt bármi helyen, legalább mindig emlékeznek róla, ha vesznek a fájáról, mert nem magának oltotta volt.”
A szokásos vasárnapi foci után (fagyos, csúszkás pálya, két gól, enyhe zakó) a szivarozó Gézával találkozom sváb falunk angol pubjában. Magyar ember és a zombi című könyvével ajándékoz meg. Ebből is lemásolok két sort, vendégsorok Vörösmartytól: “A nemes országot mint hagyjuk lenni vadonná, / E gyönyörök kertét inségek puszta helyévé.”

2008. december 27., szombat

VISSZAPILLANTÓ TÜKÖR

Megkísérlem fölidézni, ami a 2008-as évből megmaradt. Állítólag ez év végén így szokás.
Január 23-án „Anamorfózis nap” az ArtBázisban. Telek Balázs és Halász Gabi nyitotta meg ezt a főképp fotográfiával foglalkozó galériát a Horánszky utcában. Első kiállításukon anamorfózisokkal foglalkoztak, Balázs speciálisan fotózott anamorfózisai és az én rajzolt munkáim lógtak a falakon, illetve álltak a térben. Két előadásom volt aznap: Holló a cilinderben (a tavalyi Melbourne-i előadás magyar változata) és Csak zűrzavar, semmi más (ez meg az akadémiai székfoglaló kissé kibővítve).
Január 25: Gerzson Pál születésnapi kiállítása Gödöllőn. A képeket néhány héttel korábban együtt válogatjuk Katona Szabó Erzsivel Pali Krúdy utcai műtermében. Erzsi megkér, írnék valamit a megnyitóra. Egy vers sikeredik, a Fecskeszárnyak. Úgy érzem, Palit is meghatja. Akkor találkozunk utoljára. A Kortárs harmadik számában az én versem a búcsúztató: http://www.kortars.com/0803/orosz.htm
Január 29: Kezdődik a Filmszemle. A megnyitón veszi át Líviusz a Mozgókép Mestere címet. Én mondom a laudációt. (Idemásolom egy másik orrszarvúját is; annakidején, 1981-ben engem "bízott meg", hogy plakátot szerkesszek belőle.)Február 27: Bázel, előadás a Fachhochschule Nordwestschweiz vizuális kommunikáció tanszékén. Annik Troxler hívott meg, hogy a saját munkáimat mutogassam. Eljön Niklaus, Amos, Regula, Claudia és Rene is. Este vacsora egy közeli vendéglőben Niklaus Troxlerrel és Rene Wannerrel. Zürichből Berlinbe repülök a hétvégére, majd Brüsszelbe, ahol március 3-án az Európai Parlamentben plakátkiállítás nyílik. Nekem kell beszélnem a megnyitón. Az anyag a múlt nyári budapesti „zöld” konferenciához kapcsolódó parlamenti tárlat, illetve a 15 évvel korábbi riói kongresszus plakátjaiból lett összeválogatva. A két szervezőn, Bartos Mónikán és Barsiné Pataky Etelkán kívül környezetvédő szakemberek vannak ott, néhány képviselő, meg magyar plakátosok: Árendás, Pincehelyi, Ducki Krzysztof.
Március 21: Közös kiállításom nyílik Kőbányán Barabás Marcival és Katona Szabó Erzsivel. Wehner Tibor beszél a megnyitón.
Április 2: Macskássy Kati temetése Farkasréten. Sírbeszédem megjelenik a Filmvilágban: http://www.filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=9348
Április 15: Győrben, Kucska Feri könyvtárában Krzysztoffal nyílik közös plakátkiállításunk. Pörös Géza a szónok.
Április 16: Plakátkiállítás a "kultuccában" is, Szilágyi Márta Erlin Galériájában. Guy d'Obonner megnyitója: http://kultucca.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=62&Itemid=1
Április 25-én tudományos és művészeti szimpóziumot tartanak a győri zsinagógában és a Városi Múzeumban a Möbiusz álmok – Möbiusz koncepciók című kiállításhoz kapcsolódóan. Miközben Útvesztők című filmemet vetítik, kapok csak észbe, hogy tulajdonképpen most van a nemrég befejezett film első nyilvános bemutatója.
Április 27: Sakk-akció a száz éves Lenin-Bogdanov parti emlékére. 1908. április 23 és 30 közt (a pravoszláv naptár szerint 10 és 17 közt) játszotta a mellékelt fotón látható mérkőzését a két főbolsi. Elkezdem az En passant című film forgatását.
Május 3-án: Nagy Gáspár sírkövének fölszentelése a nagytilaji temetőben, utána a helyi kultúrház kertjében tartott megemlékezésen Ágh István, Görömbei András, Juhász Judit, Petrik Béla, Szakolczay Lajos és Szokolay Sándor társaságában én is megkísérlem felidézni Gazsi emlékét. http://www.nagygaspar.hu/index.php/irasok/versek_nagy_gasparnak/356
Május 10: Focitorna a Budakeszi Öregfiúk és a Katolikus Rádió szervezésében. Részletek a Nagy Gáspár honlapon. http://www.nagygaspar.hu/index.php/hirek Három szerencsés találattal én vagyok a gólkirály :-)
Részletes tudósítás három gólról, amelyeket a szerző a Nagy Gáspár emlékére rendezett labdarúgó kupa mérkőzésein rúgott 2008. május 10-én, a budakeszi focipályán
1
Az angyal passzol éppen így, egy szőke aNGyal éppen,
nem is futottam már tovább, kettőt talán ha léptem,
és belsővel lazán, puhán megtolta ott helyettem
a tizenkettes számú mezben játszó ismeretlen.
2
Csupán fölívelés volt, nem is kapura szántam,
de hát a pálya-mértan, és hát a foci-számtan,

s ahogy szitál a bőr, és a napot kikerüli
leNGvén egy fénysugáron ..., benyalta Kukorelly.
3
Egál az írókkal, öt perc se volt már hátra,
s egy laszti nélküli nagy húszméteres vágta
végén, ha százezerből egyszer jő így a passz:
megcsőröztem, már dél volt s haraNGoztak. Tavasz!


Május 12: Meghal a pop-pápa, Robert Rauschenberg. Valamikor a 80-as évekelején néhány hétig Havannában, egy szita-műhelyben dolgoztam. Igencsak meglepődtem, amikor a direktor elárulta, a rajzasztalomat Rauschenberg használta előzőleg.
Május 16: Kirándulás a soproni diákokkal Bécsben. Arcimboldo tárlat a Kunsthistorischesben.
Május 18: Kiállítás a Ráday utcai Aprópódiumban. P. Szabó Ernő nyitja meg.
Május 28: Az Elárvult szabadság bemutatója a Károli Egyetemen.
Június 1: Kiállításom nyílik a hollandiai Enschedében, a Twente University galériájában. A megnyitó után egy előadást is kell tartanom a helyi Faculty Club szervezésében. Egy szép holland és angol nyelvű füzetet is megjelentetnek az anamorfózisaimról a kicsi Marta J. Haveman előszavával. Rinuséknál szállok meg néhány napra a szomszédos Hengeloban.
Június 7: a könyvhétre megjelent Körzővel rajzolt vizet a Vörösmarty téren mutatják be, dedikálás a kiadó (L'Harmattan) sátra előtt - amíg az eső engedi.
Június 29: Az esseni Grillo Színházban tavaly szeptemberben nyílt plakát kiállítás többszöri meghosszabbítás után bezár.
Július 12: Macskakati est Vörösváry Ákos Látványtárában Diszelben.
Július 24-től 28-ig tart Leeuwardenben a Bridges Konferencia. Dórával kirepülünk már 21-én, hogy megrendezzük a kiállításomat a szépséges jorwerti templomban, a Radbod Kerkben. (Radbod, vagy Radboud (850-917) utrecht püspöke volt, és leszármazottja a fríz királyoknak, köztük I. Radbodnak, aki csak azért nem keresztelkedett ki, nehogy a menyországban egy levegőt kelljen szívnia a frank Pipinnel). Kerékpárral járjuk a csatornás, szélmalmos, tehenes frieslandi tájat. Hét művész hét használaton kívüli falusi templomban rendez kiállítást a konferenciához kapcsolódóan. Mindegyik biciklivel elérhető távolságra van Leeuwardentől, Escher szülővárosától. http://www.bridgesmathart.org/2008/2008-excursion.pdf Egyik nap együtt vacsorázunk Ben és Elly Bossal, akik Amszterdamból autóztak oda, hogy lássanak. Egy másik este meg a magyar csapat jön össze: Szilassi Lajosék, Kabai Sándor és persze Ruttkay Zsófi.
Augusztus 2: Balaton átúszás. Már negyedszer, de most úszom először társaságban: Marci és Kate is jönnek. Az időeredményünk persze feledhető (http://www.sarkany.hu/balatonatuszas/index.dw?mit=3 ), viszont remekül éreztük magunkat.
Augusztus 9: International Puzzle Party a Budapest Szállóban. Erdély Danival „egynapos” kiállítást rendezünk és este előadást tartunk a résztvevőknek. Sokukat személyesen is ismerjük a 2006-os atlantai G4G7-ről (Gathering for Gardner), itt van a főember, Tom Rodgers is.
Augusztus 27-31: Annát és Katát kiviszem Utrechtbe, ahol megkezdik ösztöndíjas tanulmányaikat. Aztán elmegyek Leeuwardenbe, hogy Cor Wettingtől elhozzam a Jorvertben kiállított képeket, legalábbis annyit, amennyi befér a Toyotába. Hazafelé megállok Nürnbergben Dürerrel randevúzni.
Szeptember 12 – 19: Tokio, magyar napok a Südy házaspár szervezésében. Kiállításom nyílik a Royal Park Hotelban, és a megnyitón beszélnem is kell a munkáimról. Takashi Namiki egy filmbemutatót szervez "Suginami-Kokaido" kultúrcentrumában, az animációim mellett bemutatja azt az interjúfilmet is, amelyet márciusban nálunk forgattak, és persze nem maradhat el a színpadi beszélgetés sem. Utána welcome-party egy közeli vendéglőben. U.G Sato és Seiko is elvisznek sushizni, aztán nagy meglepetésemre egy karaoke bárban kötünk ki.
Október 6 és 12 között Balkanima filmfesztivál Belgrádban. Hosszadalmas zsűri csatározások végén sikerül elérnem, hogy Szilágyi Zoli Mansfeld Péterről szóló filmje megkapja az egyik fődíjat. Tényleg szívbemarkolón szép és fontos film, de a határokon túl már csak magyarázatokkal érthető. A fesztivál idején kiállításom van a Studenski Grad kiállítótermében, és a filmjeim is bemutatják. Csaplár Éva is eljön megnézni. Izgalmas hazavonatozás. Október 22: Apu megkér, hogy a kitüntetését – Füzéki István emlékérem – én vegyem át a Széchenyi Könyvtárban.
November 5: A Körzővel rajzolt víz bemutatója a budakeszi könyvtárban. A beszélgetést Szőcs Géza irányítja. Bácsfalusi Péter sok könyvet elad, én meg szorgalmasan dedikálom őket.
November 22: A Lerajzolt idő bemutatója a Tiarában - de innentől már blog bejegyzések is vannak.December 3: Előadássorozat a Manóban
December 11-14: London, Anamorfózis Napok.

Egyéb kiállítások: In memoriam Assisi Szent Ferenc, Szent Adalbert Központ, Esztergom; Möbiusz koncepciók, Győri Múzeum; Society of Illustrators Annual Exhibition, New York; Varsói Plakátbiennálé; Moszkvai Plakátbiennálé; Magyar Plakát Retro, Budapest Galéria; Nagykanizsa, Plakátház; Graphics Without Borders, Bucuresti, Academia Romana; Ogaki Poster Biennial; Magyar Kinetikus Művészet, Pécsi Galéria; Fantasy and Satire in Contemporary Printmaking, San Francisco, Warnock Fine Arts Gallery; Plakátok – Posters, Pécsi Galéria; 1st Chicago International Poster Biennial; Téli kert, GIM; Estampe Européenne, Cité Internationale des Arts, Paris; Képmutogatók, Budapest, Mai Manó Ház.

2008. december 24., szerda

KARÁCSONY

A Cartaphilus és a Kaláka új könyve Dóra festményeivel.
A kiadó könyvajánlójából másolom ide: Mikor a betlehemesek karácsonykor házról házra járnak, üdvözlő versük végén ezt kérdezik: Szabad-e bejönni ide betlehemmel? A Kaláka együttes több mint 20 éve jár adventkor házról házra, templomról templomra, iskoláról iskolára ezekkel a magyar és más nemzetiségű karácsonyi népdalokkal, régi egyházi énekekkel, karácsonyi versekre írott Kaláka dalokkal.
Ezen a web címen (meg a környékén) látható nagyobb gyűjtemény Keresztes Dóra illusztrációiból.)

2008. december 18., csütörtök

AMI

Csak osztályozni ne kéne! Már az is komplikálttá teszi a soproni napot, hogy sztrájk van, nem lehet vonattal menni. Együtt autózunk Kiss Pistával és Takáts Marcival. Nem sikerül elkésnünk, az évzáró kiállítás még csak készülőben. Hideg van, sötét és a hangulat is csak lassan oldódik. Szerencsére mindegyik hallgatónak van legalább egy munkája, amire oda kell figyelni, legalább egy feladatot komolyan vett. Na persze olyan is akad, aki többet, talán olyan is, aki mindet. Szeretem Milán repetitív plakátsorát, Dia nagy szemű állatait, Lajos könnyed akvarelljét, Emese bátor Bíró parafrázisát, Ádám piktogramjait (amelyeket szokásához híven városszerte elhint) , Fanni rafináltan egyszerű foltjait Saul Bass modorában, Gergő elmetszett betűit, Tücsi Seymour Chwastot idéző humorát, Palkó laza filmetűdjét, Julcsi Kóst utánzó kézírását (Kós meg talán Ráskai Leától tanulta), meg persze az is meghat, hogy az én írásomat másolta tovább, amelyet a tervezéselmélet feladathoz mellékeltem. Idemásolom hát én is, hogy megmaradjon. Meg azért is, hogy eszembe jusson majd, az én rinocéroszom egyelőre még hiányzik a sorból.

A LEGHÍRESEBB RINOCÉROSZ 1515. május 20-án, Lisszabonban kikötött egy hajó, a fedélzetén egy rinocérosszal. Az indiai portugál gyarmatok kormányzója Afonso de Albuquerke fidalgo küldte tovább királyának I. Emanuel portugál uralkodónak. Az állat eredetileg II. Muzafar szultán ajándéka volt, aki az északkelet indiai Khambhat (Gujarat) uralkodója volt, s akitől a sikeres diplomáciai kapcsolatfelvétel eredményeképpen (vagy éppen kárpótlásul azért, hogy új földbirtokok elhódítása nem járt együtt e kapcsolatfelvétellel) 1514 elején kapta ajándékba az alkirály a rinocéroszt. Hogy a szultán ismerte-e azokat a fejedelmi szokásokat amelyek egzotikus állatok ajándékozásával kísérelték meg levenni a lábukról a másik uralkodót, például tudott-e arról az elefántról, amelyet valaha Hárún ar-Rasíd küldött Nagy Károlynak, nem tudhatjuk, sőt tulajdonképpen azt sem, hogy legenda volt-e a Bagdadból francia földre küldött állat, vagy merő kitaláció, esetleg jelképes fabula. A mi kivételesen szép állatunk viszont valóságos, és  útvonala is meglepően jól dokumentált: a Nossa Senhora da Ajuda (Irgalmas Miasszonyunk) nevű karavella Francisco Pereira Coutinho kapitány irányításával 1515 január 19-én futott ki Goa kikötőjéből. Nyugatnak fordulva átszelte az Indiai óceánt, megkerülte a Jóreménység fokát, majd Mozambikban, szent Ilona szigetén és az Azori szigeteken megpihenve viszonylag gyors, mindössze 120 napos vitorlázás után befutott a Lisszaboni kikötőbe, s lehorgonyzott a Belém torony mellett, pontosabban ott, ahol éppen azokban a napokban kezdődött meg az Indiát hajóval elérő Vasco da Gama emlékére építendő Belém torony építkezése (A torony 1515 –től 1521-ig épült és a párkányzatot tartó kőfaragványok közt a jeles eseményre emlékeztetve az orrszarvú fejek ma is láthatók).
Kivételes pontossággal tudjuk tehát a percet, mikor lépett rá Európa földjére az első rinocérosz és gyorsan szertefutott a híre a különleges állatnak. Valószínűleg szerepe volt az elhíresülésben annak is, hogy a misztikus egyszarvúnak, az unikornisnak óriási kultusza volt a középkorban. Állítólag a perzsa féldomborműveken profilban ábrázolt bikák képét (melyek ebből a nézetből egyszarvúnak látszottak) mesélték tovább a régi görögök, aztán a latinok. Plinius szerint: "...a teste lóra emlékeztet, a feje szarvasra, a lába elefántra, a farka pedig vaddisznóra... Mély hangon bőg; egyetlen hosszú, fekete szarv nyúlik ki a homloka közepéből." Az igazi unikornis autentikus középkori források szerint vérengző, fékezhetetlen lény, aki csak egyetlen módon szelídíthető meg, ha egy szüzet vetnek elébe, ekkor lecsillapodik, a szűz megszoptatja emlőiből, s a békés bestiát azután elvezethetik.
Nyolc héttel a partraszállás után, 1515 július 13-án, Rómában már versben írott „tudományos” könyv jelent meg a rinocéroszról "Forma & Natura & Costumi de lo Rinocerothe stato condutto importogallo dal Capitanio de larmata del Re & altre belle cose condutte dalle insule nouamente trouate" (vagyis A portugál királyi flotta kapitánya által hozott rinocérosz alakja, természete és szokásai valamint az új szigetekről származó gyönyörűségek) címmel. A könyv címoldalán a szerző, Giovanni Giacomo Penni egy fametszetet is publikált. Ez az első ismert ábrázolat, s rajta bizonyára a félénkebb nézők megynyugtatására a szörny mellső lábait összebilincselték. A leghíresebb rinocérosz rajz azonban vitathatatlanul Düreré, amely csak alig valamivel készülhetett később, s etalonja lett évszázadokon át az európai rinocérosz ábrázolatoknak.Manuel király Riberia palotájában helyezték el a rinocéroszt, és persze aki tehette, jött is a látására. A legnagyobb látványosságra június 3-án, a Pünkösd utáni első vasárnapon (a szentháromság ünnepén) került sor, amikor az uralkodó egy arénában összeeresztette az orrszarvút egyik elefántjával, remélve, hogy egymásnak támad a két bestia, és eldöntheti végre a sokat vitatott kérdést, az elefánt vagy az orrszarvú az erősebb. Szerencsére a hatalmas tömegtől megrettent két állatnak esze ágában sem volt megoldani a „tudományos” problémát, egymástól tisztes távolságban álldogáltak az aréna ellenkező két szegletében és semmi nógatásra nem láttak neki a várva-várt vérengzésnek. Szerény látványosságnak legföljebb az volt nevezhető, hogy az udvari dobos zenekar játékának ritmusát fölvéve a mi rinocéroszunk ismétlődő löketekben szabadult meg gyomortartalmaitól, melyben a szemtanúk a luzitán konyhaművészet remekeit vélték fölismerni, s oly jelentős mennyiségben, hogy a közhasznú rókázás kifejezés esetünkben igencsak távol kullog az események mögött. Talán a nézők közt volt, vagy talán már a kikötőben látta az állatot egy német anyanyelvű morva kereskedő, név szerint Valentim Fernandes, aki részletesen leírta, sőt föl is skiccelte, hogy néz ki a rinocérosz. Nürnbergbe küldött levelét látta Dürer, s a leírás alapján két tollrajzot készített, s a második rajz nyomán egy fametszetet. A sokszor reprodukált képpel egyidőben egy másik jeles német metsző, Hans Burgkamir is készített egy dúcot, amielynek azonban csak egyetlen ismert lenyomata maradt fenn, ezt most a bécsi Albertina őrzi. Talán ugyanazt a skiccet és leírást látta Burgkamir is, mint Dürer, bár a fordított állás alapján inkább azt gyanítom, egyikük a másik metszetét látva készítette el a saját ábrázolatát. Burgkamir rinocérosza talán egy kicsit közelebb áll a valósághoz, és hitelesebbnek tűnik az által, hogy mellső lába ugyanúgy össze van kötözve, mint a Penni féle állaté. Dürer fametszetén az állat rajza fölött a következő szöveg olvasható: Krisztus után 1513-ban, május elsején (sic!) Lisszaboni Mánuel, Portugália hatalmas királya egy élő állatot hozatott Indiából, amelyet rinocérosznak neveznek. Ez az ábrázolat az állat pontos mása. Színe a foltos teknőcé, és testét majdnem teljességgel lépcsős vastag lapok fedik. Akkora akár egy elefánt, de lábai rövidebbek és majdnem teljesen sérthetetlen. Erős és hegyes szarv van az orra hegyén, melyet köveken élesít. Az elefánt halálos ellensége. Az elefánt féli a rinocéroszt, mivel ha találkoznak, az fejével beront az elefánt lábai közé, felhasítja annak hasát, ami ellen az elefánt képtelen védekezni. A rinocérosz oly tökéletesen védett és felfegyverzett, hogy az elefánt nem bír kárt tenni benne. Úgy hírlik, a rinocérosz gyors, zabolátlan és galád. A zömmel Pliniust idéző szöveg meglehetősen rossz színben tünteti fel állatunkat, a rajzokból és a metszetből azonban az objektivitásra törekvés mellett valami megértés is árad. Ha türelmesen nézzük, ha elmélyedünk a részletekben, talán együttérzés, sőt talán szeretet is kiolvasható belőlük. Nem állítom, hogy egyértelműen az állat irányában fellobbanó érzelem ez, inkább a rajzoló, a fametsző szakma iránti, de ez valahogy mégiscsak kivetítődik az állatra. Ha sokáig nézzük, ha ismerkedünk a részleteivel, a történetével, a sorsával, egyszerre észrevesszük benne a szimbolikust. Ugye nem kell magyaráznom a jelkép kiválasztása mögül elősejlő öniróniát sem. Ez a nehézkes, döccenve mozduló, kihaló félben lévő teremtmény, igen, ez maga a fametszet, a grafika, a kézműves illusztráció, egyszóval a szakmánk. A kézi munka szép esetlenségében, az elrajzolásokban, a megcsúszó kés nyomában, a kitört vonalperemben, az elkent festékfoltban egy kicsit ott van Ő is, a soproni AMI lépcsőin otthonosan föl-le sétáló láthatatlan Szent Rinocérosz. Hírlik, hogy a legújabb kompjuter programokba már beépítenek apró döccenéseket, véletlen zajokat, hogy élőbb hatásuk legyen, hogy természetesebbé váljanak azok is. Hogy egy kicsit rinocéroszasabbak legyenek. Amit az egyszerűség kedvéért esendőségnek hívtam, nevezhetem akár hibának is, az voltaképpen maga a személyiség, az a megfoghatatlan spirituális semmi, aminek nyugalmi állapotban állítólag 21,3 gramm a tömege, de amúgy a súlytalan és a böhöm (értsd: rinocérosz) nehéz közt váltakozik.
Az írás így a vége felé egy kicsit melankolikusra sikeredett, ahogy a valóságos mesék is gyakran elszomorodnak. A történet befejezése sem lesz túl vidám. Az a bizonyos portugál király, hogy a Medici pápához, X. Leóhoz való hűségét bizonyítsa, a következő év elején továbbküldte a rinocéroszt Rómába különféle egzotikus dolgok, indiai rabszolgák, perzsa lovak, papagájok, leopárdok, párducok és vízipipák társaságában. Ajándékot persze nem szép dolog továbbajándékozni, hamarosan meg is történt a baj. A földíszitett hajó még kikötött Marseille-ben, hogy I. Ferenc francia király és udvartartása is láthassa a címeres báránybőr takaróval bebugyolált orrszarvút, amint bondor párapamacsokat szuszog bele az európai télbe, majd január 24-én heves viharba került s a Ligur-tengeren, s Porto Venere partjai előtt elsüllyedt. Szöget üthet a fejünkben, vajon miért indította útnak ezt a fölöttébb értékes rakományt a mindig kiszámíthatatlan januári tengeren a portugál uralkodó. A megoldás természetesen a politikával kapcsolatos. Híre ment, hogy rinocérosz ügyben egy titkos spanyol expedíció is útra kelt, hogy a föld alól is előkerítsenek valami bestiát az egzotikus állatokat olyannyira kedvelő pápának, akinek a jóindulata nélkülözhetetlen volt a nagy földrajzi felfedezések által kitágult világ felosztását eldöntő tordesillasi egyezmény várható újratárgyalásakor. Korábban már ajándékozott egy Hanno nevű fehér elefántot is a pápának Manuel annak beiktatásakor, ami aztán sok híres ábrázolat tárgya lett, egyebek közt az isteni Rafaello is megörökítette. (A Hanno név egyébként punul jámbort jelent, s több karthágói politikus, hadvezér, a Kanáriákat felfedező pun conquistador, sőt Hannibál fia is ezt a nevet viselték. Bizonyára a második pun háborúra emlékezve adta Leó vagy Manuel az ajándék elefántnak a Hanno nevet, akkor ugyanis a punok az Alpokon átkelve 37 harci elefánttal jelentek meg Itáliában.) Manuel úgy vélte, újabb, hatalmasabb gyarmatokra tehet szert, ha az elefánt után újabb ajándékot küld, ráadásul híres rinocérosza előbb érkezik meg, mint a spanyoloké. Nem érkezett meg. Az örök város kikötőjében összesereglett kíváncsiskodóknak be kellett érniük a piaci árusok rino-csecsebecséivel, a metszet-boltok nyomataival, az orrszarvú forma mézesbábokkal, kösöntyűkkel, vásárfiákkal, és a város szerte terjedő rémtörténetek új s újabb részletekkel bővülő továbbgörgetésével, melyek szerint a Bestia valójában láthatatlan, csak az igazán szent életű férfiak és a valóban ártatlan szüzek azok, akik látását kiérdemlik.
A vízbefúlt állat (még ha kiváló úszók lennének is az indiai orrszarvúk, a mi hősünknek úgy, összeláncolt lábakkal, ahogyan Penni metszetén láttuk, aligha lett volna az esélye a túlélésre) porhüvelyét most valahol a tenger fenekén kerülgetik a halak. Más források tudni vélik, hogy a vízbefúlt rinocéroszt végül megtalálták, kitömték, s így juttatták el a pápának, most a Vatikán képzőművészeti műhelyének eldugott raktárában porosodik. Talán még nem ment ki teljesen a divatból az régi szokás, hogy az ottani grafikusok, a fametsző tanoncok leginkább, egy háromlábú székre állva, lábujjhegyen pipiskedve, az állat hatalmas orrszarvát megmarkolván, annak nagy, busa fülébe suttogják esküjük titkos szövegét.

P.s.: A magyar rinocéroszisták legjelesebbje Lulu. Idemásolom egy kőrajzát, meg egy születésnapi versikét, amellyel a Kecske utcában köszöntöttük.
A hetvenkedő Gyulai Líviusznak, lisszaboni utazásunk emlékére

Lisszabon legyen az utolsó állomás,
Itt szálljon partra a gyönyörű hasonmás,
Valóság, képzelet – nincsen, ki eldöntse?
Indulj el Barótról Dürer Albert öccse!
Ugyanaz az álom kétszer vál valóra:
Szilfadúcba metszve, s verset írva róla.

2008. december 15., hétfő

Anamorfózis Napok Londonban

Miközben Mátyás trónra lépésének jubileuma kapcsán Magyarországon javában zajlik a Reneszánsz Év, másutt is, igaz különösebb apropó nélkül, nyíltak reneszánsszal kapcsolatos tárlatok.
Londonban, ahol a hírhedett angol időjárás mindent elkövet, hogy méltó legyen az 550 évvel korábbi magyarhoz, amikor a Duna jegén lehetett kikiáltani a királyt, a National Gallery-ben Renaissance Faces címmel október 15-től január 18-ig látható egy nagyszabású portré kiállítás. A tárlat legfontosabb darabja a múzeum emblematikus remekműve, a Követek. Dinteville, Selve és a halálfej. A kurátorok szándéka, hogy főszerepet adjanak a 475 éve épp ott, Londonban festett képnek, nem csupán a festmény központi elhelyezéséből nyilvánvaló, de a más múzeumokból és magángyűjteményekből kölcsönzött többi kép, vagy legalábbis azok zöme szintén a Követek hatásosabb megjelenítését szolgálják. Természetesen nem arra gondolok, még ha a tárlatot járva nem is sikerült szabadulnom a látomástól, hogy itt mindegyik portré, minden szép arc ráncosodó, vékonyodó, és megfoltosodó bőre alatt ott kushad sunyin, mégis valami öntelt dölyffel, hisz biztosra megy, egy-egy kifogástalanul megformált koponya. Műtörténészek mondják, hogy sok korabeli kép, talán a londoni tárlat némely darabjának hátulján is, falnak forduló arcukon ott vicsorog egy-egy koponya, titkos figyelmeztetés, rejtett emlékeztető gyanánt; de most ezekkel sincs gondom, hacsak nem fogom föl őket úgy, mint különleges, kétfelé néző kettősportrékat. Mert voltaképp a kettősportrékról akarok írni. Több is függ a termekben. Itt van Rafaelo Andrea Navagerót és Agostino Beazzanót ábrázoló képe a római Galleria Doria Pamphilj-ből, itt van Pontormo Két barátja a velencei Cini gyűjteményből, itt van Piero di Cosimo képe a Rijks Múzeumból: Giuliano és Francesco Giamberti da Sangallo, és itt van, ezt vártam leginkább, egy nevezetes diptychon egyik fele is. Quentin Massys Peter Gillist ábrázoló képe. Cs. Szabó jut az eszembe, aki a Katolikus Szemle 1978. Nagypénteki számába cikket küldött ezzel a sejtelmes, s az akkori Magyarországon még sejtelmesebbnek ható címmel: Szabadság egy börtöncellában. Az írás alcíméből tudható, hagy Morus ötszázadik születésnapjára íródott, és apropója az a tárlat volt, szintén a National Galleryé, amelyen egy régesrég kettéfűrészelt táblaképet egyesítettek néhány hónapra. A másik fele Erasmust ábrázolta. A két jeles humanista annak idején azért ült modellt a híres antwerpeni festőnek, hogy Morust megajándékozhassák az eredménnyel. Ha a másik oldal, az Erasmust mutató fél most nincs is itt, a Követek filozófiája, politikuma, metaforái, sőt a kép rejtett üzenete: a memento mori, mégiscsak megjelenítik a rotterdami írnokot és a londoni mártírt.
Természetesen, ha már a Követek a tárlat központi képe, akkor az anamorfózisokkal is foglalkozni kell. A National Gallery a londoni Knowledge Lab-bal közösen december 12-én és 13-án Anamorfózis Napokat rendezett, (melyen e sorok írója saját munkáinak bemutatása mellett némi megilletődöttséggel azt is meghallgathatta, ahogy mások méltatják azokat).
A torzított koponya kapcsán, annak jelentésével, elhelyezkedésével, látószögével kapcsolatban továbbra is több elképzelés van forgalomban, s a mostani rendezvényen sem sikerült egyikkőjüket győztessé nyilvánítani, vagy akár csak a többinél valószínűbbé tenni. A nézőpont kérdésében merült fel a legtöbb kétség, úgy tűnik, azt sem tudjuk biztosan, honnan kell a kép aljára festett átlós formát nézni. A legelterjedtebb nézet, a jobbról és fentről irány neves hirdetője John North volt, akinek könyvét, a Követek titkát nemrég a Typotex magyarul is megjelentette. North már nem vehetett részt az előadás sorozaton, másfél hónappal előbb, október 31-én meghalt, elmélete azonban sokszor szóbakerült. John North szerint 27 fokos szög alól kell nézni a követek koponyáját. Szerinte a kép időmérő eszközein megjelölt időpontban, vagyis április 11-én délután 4-kor (ami egyébként Nagypéntek napján Jézus halála perce) a Nap és a horizont által bezárt szög Jeruzsálemből nézvést éppen 27 fokos volt. North szerint ez a szám, a huszonhetes a kulcs, amely segít a kép titkát megfejteni. Sikerült a festmény sok elemén megtalálnia a 27-es számot, (a Szentháromság háromszor háromszorosát) és a kép erővonalait meghúzva a 27 fokos szögek is megjelennek. A kép job oldalán állva, a meghosszabbított horizontvonal felől pontosan 27 fok alatt jelenik meg a halálfej, de ha ugyanebből a nézőpontból szintén éppen 27 fokkal a horizont fölé emeljük a tekintetünket, akkor Jézus fejét látjuk a kép túlsó sarkán a függöny mögül éppen csak kilátszó kis ezüst feszületen. A National Gallery állandó kiállításán, és a mostani időszakos tarlaton is úgy van kiállítva a kép, hogy a legkisebb fáradtság árán ezt a nézőpontot lehessen megtalálni. Szóba került még a balról-alulról szemszög is. Ez épp az ellentettje lenne az előző nézőpontnak. Bevallom én ezt a szemszöget találom a legelfogadhatóbbnak. Balról és alulról. Igen, ha a hosszúkásra torzított forma tengelyére illeszkedik a szemsugár, onnan balról is, éppen az ellenkező oldalról, majdnem kifogástalan a kép. A festmény reprodukcióin könnyűszerrel ellenőrizhetjük, a valóságban körülményesebb lenne, hiszen a kiállítóterem padlójára kuporodva, a teremőrök türelmével játszva sikerülne csak megtalálni a megfelelő helyet. Nem kell túl sok fantázia ahhoz, hogy olyan helyzetben képzeljük el a festményt, ahol ez a balról-alulról szemszög természetesnek hat. Egy lépcső melletti fal jöhet számításba, pontosabban az a fal, ahová a lépcső vezet. Egy kényelmes emelkedésű díszlépcső dőlésszöge ráadásul éppen megegyezik azzal a bizonyos 27 fokos szöggel, a John North által kiszámított tengellyel, ahonnan nézvést a legjobban láthatóvá válik az anamorfózis. Aki a lépcsőn halad, nem is nagyon tud másfelé nézni, mint fölfelé, a célja felé, vagyis a koponya irányába. Nem is kell neki elmagyarázni, hogy ott azon a fönti képen van egy elrejtett ábra, mert eleve csak azt látja, a hagyományosan nézendő kép csak később, fokozatosan válik láthatóvá számára a lépcső tetejére érve. Ha el akarjuk dönteni, melyik az igazi nézőpont, az amelyet a National Gallery kiállítás-rendezői ajánlanak, vagy amelyet az imént ismertettem, akkor elegendő a kép hatásmechanizmusát megvizsgálnunk. Ha jobban tetszik, a festmény dramaturgiáját. Az első esetben a kettős portrét látjuk meg először, a második esetben csakis a koponya látszik, és amikor „eltűnik”, vagyis a néző szembe találja magát a festménnyel, akkor már eleve a „memento mori” üzenetével néz szembe a két szereplővel, a követekkel. Aligha kell bizonygatnom, hogy ebben az esetben a kép megtekintésének pontosan végiggondolt, ha tetszik, másodpercekre, vagy lépcsőfokokra átszámítható dramaturgiai rendje van, a hatás, az üzenet, pedig összehasonlíthatatlanul erősebb, mint az általánosan elfogadott nézőpont esetében. Minthogy a festmény egy meghatározott helyre, Dinteville Polisyban álló kastélyába készült, biztosra vehetjük, hogy a követ pontos helyszínrajzot készített, amikor a kompozíciót, illetve a kép majdani elhelyezését kigondolták. A Dinteville család kastélyát a 16.század óta többször átépítették, sőt nemrég még ez az átépített épület is leégett, vagyis a helyszín jószerivel már rekonstruálhatatlan. Annyi azonban tudható, hogy az eredeti kastély emeletes volt, amelyben díszlépcső vezetett fel a fogadóterembe. John Sharp matematikus egy computer program segítségével elég látványosan cáfolta meg ezt az alulról-balról szemszöget, csakhogy ez a negatív bizonyítás arra az anamorfikusan torzult koponyára vonatkozott, amelyet ma ismerünk. Holbein festménye az idők során átesett néhány restaurálási beavatkozáson – legutóbb 1997-ben, Holbein születésének ötszázadik évfordulója alkalmából „hozták rendbe” a képet, és ha a restaurátorok már a jobbról-föntről prekoncepció szerint dolgoztak, akkor bizony hiába minden új keletű bizonyítás és cáfolat. Márpedig a restaurátorok igencsak beavatkoztak abba az amorf foltba, amelyet halálfejnek kell látnunk. Tudható, hogy a koponya állát gyakorlatilag újra festették, és ha tovább vizsgálódunk a kép alsó régióiban, olyan megdöbbentő elrajzolásokat vehetünk észre, amelyek a koponya formáját is finoman szólva gyanússá teszik. A cosmata padlózat perspektivikusan torzult körvonalai gyalázatosan vannak meghúzva. Ilyen ellipszisekért egy mai rajzszakkörben is fejcsóválás, egy korabeli festőcéh tanodájában pedig virgács járt volna. Egészen biztos, hogy nem Holbein kezétől származnak, hiszen ő olyan íveket rajzolt, hogy ne is menjünk messzire, mint az ugyanezen kép fölső polcán álló időmérő eszközök oválisai, vagy a középső polcon heverő lant lapja. Továbbra is védem hát az alulról-balról nézőpontot, még ha ezt az elretusált képen nem is lehet már ellenőrizni. Egyébként a rendezők az elhelyezéssel is ügyeltek rá, hogy ilyesmi ne juthasson a nézők eszébe, holott a Galéria új, posztmodern szárnyánál, a grandiózus lépcsőházra emlékeztető Sainsbury Wingnél jobb helyszínt el sem lehet képzelniük ahhoz, hogy legalább egyszer kipróbálják ezt a nézőpontot is.
A harmadik elmélet, amely időről-időre fölmerül, s amely mellett most is sok érv hangzott el, azt bizonygatja, hogy a képet se nem balról, se nem jobbról, hanem szemből kelletik nézni, méghozzá egy üveghengeren, esetleg üvegpoháron át, amely olyan torzulást ad a formának, hogy az koponyának látszik. Az így kapott koponya éppen egy tengelyre kerülne az alsó polcon elhelyezett földgömbbel és a fölsőn álló éggömbbel, s egy jelképes láncolatot részeként – pokol-földi lét-menny – bizony meggyőző látványt adnak, és izgalmas gondolatfűzést provokálnak. Azt, hogy a Követeket valamilyen segédeszközzel kell nézni, azt James Hunt kanadai fizikus azzal bizonygatta, hogy a Holbein epigon William Scrots VI. Edward angol királyról, illetve akkor még csak walesi hercegről festett 1546-os portréjához, amely a szomszédos National Portrait Galeryben függ, a leírások szerint valaha szintén tartozott valamiféle optikai segédeszköz. Nem csupán beszélt az optikai segédeszközökről Hunt, egynek a megalkotásával maga is megpróbálkozott, s ha volt szenzációja a londoni anamorfózis napoknak, akkor ennek az eszköznek a bemutatását joggal nevezhetjük annak. Mint közismert, a legelső anamorfózisokról szóló könyv egy Jean-François Niceron nevű francia szerzetes nevéhez fűződik. (Elismerem, a „közismert” szó meglehetősen túlzó, hiszen Magyarországon talán csak az Ernst Múzeumban rendezett kiállításom kapcsán hangzott el Niceron neve, amelyet az ő emlékének ajánlottam, illetve a kiállítás kapcsán a Holmiban megjelent tanulmányomban foglalkoztam bővebben az atyával.) Ez a krisztusi korban meghalt tudós festő az anamorfózisok mindhárom fajtájával foglalkozott. A tükrös és a perspektivikus anamorfózisok különféle fajtái mellett könyvében szemléltette a dioptrikus anamorfózisokat is, amelyeknél egy speciális sokszögűre csiszolt lencse segítségével érhető el az anamorfikus visszatorzítás. Ez utóbbiról ritkán esik szó, még az ilyesmivel foglalatoskodó alkotók és kutatók között is, mert meglehetősen ritka és komplikált dologról van szó, amit Niceron ábrái alapján inkább csak el szoktunk képzelni. Az egyik ilyen ábrán, a La Perspective Curieuse LXIX. számú rajzán 12 török szultán portréja látszik, az előző lapon pedig egy prizma, amelyen keresztül a törököket nézegetni kellene. Marcel Duchamp, aki meglehetősen jártas volt az optikai furcsaságok terén, sőt maga is megpróbálkozott anamorfózisok konstruálásával, csodálkozva csapta össze a tenyerét: “Mit raktál te össze ezekből a szétszórt törökökből?” Egy kicsit pontosítva a következőképpen történt meg a dolog. Duchamp, aki a nyelvi játékoknak is nagymestere volt, szerkesztett egy latin nyelvű anagrammát Jean-François Niceron atya nevére, vagyis annak latin változatára, ahogyan azt a minimusok rendjében használták.

FRATER IOANNES FRANCISCUS NICERONUS
RARUS FERIENS TURCAS, ANNON CONFICIES?


A kérdésre, mit is hozott össze a szétszórt törökökből az atya, James Hunt adta meg a választ, aki megtervezte és elkészítette a különleges prizmát. Az előadás résztvevői pedig belenézve megpillanthatták a törökökkel kokettáló francia király, XIII. Lajos élethű portréját, úgy, ahogyan a török efendik különböző darabjaiból egyberántotta a fortélyos szerkezet.

Az eredmény kifogástalan. Összecsaphatjuk hát a tenyerünket magyarul is … de természetesen anagrammában:

E RÁCSOS ARCÚ FÉRFIÚN NINCSEN RONTÁS!

(még több anagramma az angol blogon: http://utisz.blogspot.com/

2008. december 9., kedd

Adrian anamorfózisai

Csomag Bruno Ernsttől. A néhány éve meghalt holland grafikus Adrian P. Goddijn anamorfózis hagyatékát küldte el. Egy újabb becses ajándék az Escher relikviák után! Sok levelet váltottam valaha én is Adriannal, még az e-mail előtti időkben, Hans révén vettük fel a kapcsolatot egymással még valamikor a kilencvenes évek elején, de személyesen sosem találkoztunk. Nekiállok lefotózni a legszebb munkákat, hogy a pénteken kezdődő londoni anamorfózis szimpóziumon megmutathassam az érdeklődőknek.
Részletek az angol blogon: http://utisz.blogspot.com/2008/12/anamorphic-days.html

2008. december 8., hétfő

Bordal

A címet a szépen tipografált étlapról (Kiss István munkája) másolom át: A Borda Antikvárium jubileumi vacsorája Budapesten, 2008. Karácsony havának hetedik napján. Helyszín a Rosenstein Vendéglő. Kányádi, a Táncsics-életműdíj új tulajdonosa (Gyurcsánynak kellett hálálkodnia, egy füst alatt azt is "megköszönhette" volna, hogy a Primo primissimot viszont nem kaphatta meg, mert a tudvalevő, csak magyar állampolgároknak jár) a Borda szót egy l betűvel egészíti ki.
Persze hogy szóba kerül, amitől tartottam: hogy állok a Bolondok hajója illusztrációival. Több mint a fele még hátra van: uszkve hatvan halálfej. Ha az eddigi tempóban dolgozom, százhúsz éves koromra biztos el is készülök. Csak le ne lassuljak közben. Dürer annak idején megcsinálta másfél év alatt. Igaz, segítsége is volt, ő csak hetvenhármat metszett a százötből, ja és az sem mellékes, hogy huszonegy éves kölök volt. (Mindez Márton Lacitól tudható, aki szintén vacsoravendég). Kalász Marci és Filippinyi Éva asztalához ültet Glória (Dóra valami vírus miatt nem tudott jönni). Marci megajándékoz Kezdő haláltánc című verseskönyvével, így aztán folytatódhat a téma, Brandt, Dürer, Holbein, Erhard Schön. Az az archaikus német, amit Marci anyanyelvként hoz magával Somberekről, állítólag közel áll az iménti férfiak által beszélt újfelnémethez, amit a mai németek már csak alig kapiskálnak. Felhívják a figyelmemet egy Márai írásra: Például Holbein, Éva megígéri, elfaxozza, illene elolvasnom a jövő heti londoni anamorfózis-túra előtt.
*
Tulajdonképpen a londoni anamorfózis konferenciára való készülődés jegyében történik, hogy megnézzük Dórával a Kamaraszínház II. Richárdját. Ebben a darabban hangzik el az a nevezetes strófa, amely alapján gyanítható, hogy Shakespeare, sőt a londoni színházbajárók is pontosan ismerték az anamorfózist:
“For sorrow’s eye, glazed with blinding tears,
Divides one thing entire to many objects;
Like perspectives, which rightly gaz'd upon,
Show nothing but confusion, ey'd awry,
Distinguish form ..."
Perspektívák – írja Shakespeare. Akkoriban a többi új keletű, teret nyitogató festészeti eljárással együtt egyszerűen "perspektíváknak" nevezték az anamorfózisokat. Az anamorfózis kifejezést fél évszázaddal később, 1650-ben megjelent Magia Universalis c. könyvében egy Gaspar Scott nevű német jezsuita használta először. A mai fordításban már félrevezető lenne a túl általános perspektíva szó, ezért az anamorf ábra kifejezést használtam. (Sajnos sem Spiró György - az ő fordításában megy a darab – sem a korábbi fordítások nem kockáztatják meg az anamorfózis szót.)
"A könnyben ázó bús szem az egészt
részekre törten tükrözi, ahogy
anamorf ábra szemből nézve csak
zavaros kép, de ferdén s messziről
értelme lesz…”
Arról, hogyan, milyen közvetítéssel ismerhette meg Shakespeare az anamorfózist, a Holmiban megjelent írásomban (Nothing but Confusion: http://www.holmi.org/2007/03/orosz-istvan-nothing-but-confusion1-jegyzetek) már részletesen írtam, a II. Richárdba rejtett politikumról, amelynek némi aktualitása is kiérezhető volt a rendezésben (Almási-Tóth András), ott nem eshetett szó. A történet egy kormányzásra alkalmatlan, ügyefogyott uralkodóról szól, illetve korrupt kegyeltjeinek haszonleséséről. Végül a királyt megfosztják a tróntól és megölik. A Shakespeare korában már kétszáz éves történetben az I. Erzsébet hatalmának megdöntésére készülő Essex gróf nagy lehetőséget láthatott, mert rávette Shakespeare társulatát, hogy tervezett felkelésük előestéjén, 1601. február 7-én ezt a darabot játsszák a Globe-ban, ráadásul a cenzorok által legveszélyesebbnek ítélt trónfosztási jelennettel együtt. Az előadás lement, de a másnapi felkelés meghiúsult. Essexet kivégezték, s valószínűleg Shakespeare csapatát sem dicsérték meg.

2008. december 5., péntek

KOCCINTSUNK?

Niedetzky Gyuri barátom mára ígérte magát, aztán csak az e-mail jött helyette, beteg lett, nincsen érkezése. Pedig behűtetett a sör. Meg persze a bor is, hogy újra koccinthassunk. Nem emlékszem, mikor történt, legalábbis pontosan nem, de a történet logikájából az következik, hogy 1998-ban, vagy 1999-ben. Nagyjából tíz éve. Nyárias idő volt, olyan amikor sörözni szokás. Talán augusztus, vagy szeptember eleje. A helyszín Budakeszi, a teraszunk . Gyuri – így hívom, magyarosan, de egy percre se felejtsük, hogy egy osztrák férfiút takar a név, hivatalosan egy Georgot Linz városából – koccintásra nyújtja a sörét. Kitérő mozdulatot teszek, amelyet - látván meglepetését - meg kell okolnom, elmondom hát, hogy ez nálunk nem szokás. Természetesen nem hagyja annyiban, el kell tehát magyaráznom a hagyományt az elejétől. Elkerülhetetlen, hogy hosszú közös történelmünk árnyékosabb részleteinek magyarországi vetületét is szóba hozzam. A konklúzió: historiális indítékból nem koccintunk, egy osztrákkal meg pláne nem. Látom rajta, hiszi is, meg nem is, amit mondok. Hogy egy kicsit megnyugtassam, felbontok egy palack bort, és azzal koccintunk. Többször is.
Aki ismeri Gyurit, tudja, hogy szeret a végére járni a dolgoknak. Néhány nappal később, amikor újra találkozunk, elmondja, kifaggatta az osztályába járó gyerekeket, illetve rajtuk keresztül megszondázta a szülők tudását (magyar és osztrák tanulók vegyesen járnak a budapesti osztrák iskolába, ahol Gyuri a matektanár), akik zömmel visszaigazolták a történetet. Aztán a tanári kar is összedugta a fejét. Gyanítom, hogy a jeles iskolában egy kisebb fajta összeesküvés vette kezdetét. Sokukat ismertem akkoriban, mert Gyuri többször elhívott, beszélnék a diákoknak művészeti kérdésekről, szakmájához illően főképp a képzőművészet és a matematika összefüggéseiről, sőt a szépemlékű Tölgyfa Galériát is megszerezte, hogy abban egy osztrák művésszel (Axel Staudingerrel) közös tárlatot szervezzen nekem – meg persze azért, hogy a megnyitón hódolhasson legnagyobb szenvedélyének: hegedülhessen. (Idemásolom a kiállítás plakátját).
Nem vonom kétségbe, hogy Gyuri, és az általa felbujtott társulat célja alapvetően jószándékú volt. A magyar-osztrák barátság érdekében kezdtek el konspirálni. Azt nehéz lett volna bizonyítaniuk, hogy nem létezik ilyen szokás, bár tudtommal soha senki sem írta meg a pontosan az eredetét, az meg sértőnek vélhették, ha ezután, most már ismervén az illemszabályt, mégis nyilvános koccintásra vetemedtek volna a budapesti iskola tanár és a diák urai és hölgyei. Kitalálták hát, és ebben az én Gyurim matematikusi észjárását vélem felismerni, el kell híresztelni, hogy az a koccintási tilalom csak 150 évig volt érvényben, vagyis hamarosan, 1999. október hatodikán lejár. Azon nyomban el is kezdték terjeszteni a jó hírt: hetedikén már a dönöghetnek a korsók. Elképzelem a diákokat, ahogy egy másodfokú függvény és egy kétismeretlenes egyenlet mellé azt a házi feladatot kapják, hogy legalább két ismerősükkel osszák meg a határidő meséjét, megkérve őket, hogy két további ismerősüknek is adják azt majd át. Tudvalevő, hogy e feladat helyes megoldása kizárólag sörözés közben történhet meg, vagyis aligha vonható kétségbe, hogy szívesen és szívósan láttak munkához a diákok, és minden más hausaufgabe elé sorolódott a koccintgatás stúdiuma. Harmincas osztálylétszámot és fejenként két beavatást feltételezve a láncreakció a következőképpen alakul: az első hét végén 3810-en tudnak a dologról, a második hét végén 245730-an, a 17 napon már akkora a szám, mint Budapest lakossága, és el sem kell telnie három hétnek, már tudja az egész ország (persze csak akkor, ha nem feltételezzük, hogy valakihez többször is eljut a hír). Gyurinknak a projekt remek alkalom lehetett, hogy elmagyarázza a tantervben exponenciális növekmény címszóval jelölt fogalmat, sőt bizonyára valami modernebb tantárgynál kapóra jött a network marketing speciális esetének szemléltetéséhez is.
Gyuri persze, ha mégis itt lenne, bizonyára csak csóválná a fejét és rejtélyesen mosolyogna a bajsza alatt (becsületére legyen mondva, helyre magyaros bajszot hord a derék sógor), ezért aztán hangozzék el még néhány érv a koccintás meg a 150 év ügyben. Vajon elképzelhető-e a szituáció: az aradi vértanúk kivégzésének előestéjén sörrel vigadó osztrák tisztek viselkedése láttán az elkeseredett honfiúk így fakadnak ki: márpedig mi 150 évig nem koccintunk sörrel. Ugye cáfolni sem érdemes: egyszerűen nem fűzhettek határidőt az elhatározáshoz. A jogi bikkfanyelv szerint: nem lett volna életszerű. A 150-es számot azon kívül, hogy Gyuri épp száznegyvenkilenc és háromnegyed évvel a fogadalom elhangzása után szerzett róla tudomást, semmi sem nem indokolja, (igaz ugyan, hogy 150 évig voltak itt a törökök, de nehéz lenne logikai kapcsot találni a két esemény között). Ha tervezgettek is eleink, sokkal rövidebb távra: Jövő nyárig ideér a vasút, / Azon jön el Garibaldi, Kossuth, / Ha nem jönnek, akkor mi utazunk, / Vágjuk földhöz nagyfülű poharunk. Gyakran hozzák szóba, miféle vállalás az ilyen, bezzeg ha nem inna sört a magyar, ha azzal tüntetne, az igen, az már áldozat lenne. Elismerem, jókora áldozat lenne, demonstrációnak viszont csapnivaló. Egy hazafin, aki csak ül és nem iszik sört, aligha látszik a felháborodás. Ha bort iszik helyette, akkor is csak az sejthető, hogy jobban szereti a hegy levét a sörnél. Ha azonban sört iszik, de nem koccint, azzal már jelez valamit. Meg sem kell mukkannia, mégis érti mindenki. Legalábbis értette akkor. Ahogy aztán a muk(k)ot száz évvel később. A pohárcsengés elmaradása egyenesen a passzív rezisztenciának nevezett kor emblémája lehetett. Ti urak, ti urak! hát senkisem / Koccint értem pohárt? / Ti urak, ti urak!... ugye tudjátok, hogy Walesben sör szokott habzani a poharakban. Ha összegyűjtjük a szabadságharc leverése utáni passzív ellenállás formáit, bizony beillik közéjük a néma sörözés szokása is; és ha a lajbi-viseletért, az atilla, a dolmány, a bunda, a csákó hordásáért hadbíróság elé lehetett kerülni, a láncra hasonlító ékszerekről, a pörge karimájú Kossuth-kalapról, a demonstratívan táncolt csárdásról, meg a szakáll, a bajusz, a hosszú haj viseléséről nem is beszélve, akkor bizony valószínű, hogy egy-egy tüntetően félrehúzott, vagy összeütés nélkül meghörpintett korsó is felrovatott a korcsmák velszi bárdjainak. Logikátlan a magyarázkodás, hogy a koccintás nélküli sörivás szokását a bortermelők eszelték volna ki a sörfogyasztás visszaszorítására. Ha valaki demonstrálni akar, annak épp sört kell rendelnie, ...hogy aztán ne koccintson vele. (A szabadságharc utáni időszakban ugrásszerűen megnő a sörfogyasztás, sőt az ötvenes években Kőbányára települő osztrák Anton Dreher Dréher Antalra cserélve nevét mintha meg is akarná lovagolni az új szokást: az Ászok, a Király és a Bak sör mellett Márciusi és Duplamárciusi néven hozza forgalomba söreit.)
Gyurival borozni készültem ma este, hogy koccinthassunk, vidáman és melankolikusan. Nem tudott jönni. Kívánom, gyógyuljon meg mihamarább. Hogy a koccintgatásra szánt időt elüssem, azért írom ezt a jegyzetet. Neki is körmölöm a távolba, ha már nem morfondírozhatunk együtt közös dolgainkról, írom egy számára csak alig ismerős nyelven, de írom azoknak is, akik talán értik e szavakat. Miért akarom most, rosszkedvünk telének kezdetén, hogy a passzív rezisztencia példáiról mások is értesüljenek? Talán csak azt szeretném, hogy maguk ünneplő Bach-huszárjaink kezében egy kicsit elbizonytalanodjon az összeütésre emelt korsó?
Édes bús magyarjaim, igyátok csak a sört vidáman, mentül többet, annál jobb. Ne feledjétek, hogy már szibériai felmenőitek is locsolták volt torkukat ilyesmivel, ahogy azt Berecz Andristól tudjuk, (bár az általa javallt, állítólag nagyon autentikus meleg változatot én csak a legszilajabb gyomrok orvoslására és a legpátriótább keblek dagasztására javallanám - mert magunk közt szólván elég borzasztó), és emlékezzetek ama derék matrónára, bizonyos Gyöngy asszonyra Árpádházi II. Géza királyunk korából, akinek serestor tartását kívánó testámentumát ma is őrzik a pannonhalmi atyák, meg persze jussanak eszetekbe az ősi magyar törvénykezés legszebb szavai, a seresszabadság, a serrendtartás. Jöjj el sörszabadság, te szülj nekem sörrendet! Emelgessétek hát a korsókat, a poharakat, fújjátok el a habot, s kortyoljátok az aranyszín nedűt tiszta szívvel, de ne felejtsétek, nincsen százötven év, nincs alku: NEM KOC-CIN-TUNK!
...
én legalább nem.

December ötödike

Leírom még egyszer, hogy fekete betűkkel is itt legyen: december 5.
2004. novemberében egy kettészelt kenyér képét köröztem a világhálón. Akik akarták, értették. Neveket írtak az ország formájú karéjra, aztán visszaküldték: az eredmény egy kollektív plakát lett, ismeretlen nők és férfiak közös alkotása. Aztán, ötödike után ritkulni kezdtek az üzenetek. Egyre még emlékszem, bár arra már nem, kitől jött. Mindegy is, biztosan nem a vers szerzője volt a feladó. Lementettem. Őriztem. Most itt ez a blog. Hát olvassák mások is.

Örvengy kicsiny ország
meni bele télbe
odatúl fehérbe
itthol feketébe
énekelni külön
maroknyi… légy hive…
betakarja hava
fekszik hanyat bele.
Vérinek ha nem kel
viszi vérit másnak
Ukrán popának vagy
Szlovák mikulásnak,
de ne pihenny korán
Preziden Gyurcsáni
van még itt párezer
nem kőne megálni.
Csinálni te végig
amit belekezdel
tekezeddel végezz
minden testvéredel.