2009. június 28., vasárnap

ORRSZARVÚRA VÁRVA

Rajzolgatom és írogatom az Orrszarvúra várva című filmtervhez tartozó forgatókönyvet. Animációs dokumentum legenda – valamikor az Ah, Amerikára találtuk ki ezt a műfaji elnevezést Dániel Ferivel; ezt az új filmet is ilyesminek képzelem, valahova a valóság és fikció határára. Az alap egy nemrég felbukkant, de csupán részben publikált kézirattöredék 1516-ból, benne egy mindössze tizenhat szavas mondat, amely talán az első camera obscura említés, legalábbis magyar nyelven. Íme: Az gyenyerűséges firmamentum tsillagainak vizsgálására való furmányos masinában elrekkentve ül vala az pispek disegno tsináló embere. Mai nyelven így hangoznék: A gyönyörű égbolt csillagainak vizsgálatára való agyafúrt szerkezetbe zártan ül a püspök rajzolója. Meglehetősen régóta foglalkoztat ez a téma, A titkos tudás, avagy a Hockney-hakni című könyvbírálatomban (Új Művészet, 2004. február) több, ma is vállalható, de pontosításra szoruló érvet hoztam föl David Hockney ellen, aki elhíresült könyvében, a magyarra is lefordított Titkos tudásban (Secret Knowledge: Rediscovering the Lost Techniques of the Old Masters, Thames & Hudson, 2000.) a művészettörténet számos szereplőjét vádolta meg optikai segédeszközök használatával. (Itt lehet beleolvasni: http://artportal.hu/forrasok/cikkek/uj_muveszet/konyvkritika_titkos_tudas_avagy_hockney_hakni) A szövegben emlegetett rusnya állat egyébként egy rinocérosz, talán azonos azzal, amelyiket Dürer is lerajzolt. (Vagy csak a Melencholia említése miatt hiszek benne?)
Szántalanféle nemes guárdiánok vígadoznak, jáccódnak. Alamozsnáér kunyorgó nípek köztük nyájaskodnak. Gyödögélnek az kourvákok pengő jéguen lípegetve asszonyállati szíp cafrangokban. Az gyenyerűséges firmamentum tsillagainak vizsgálására való furmányos masinában elrekkentve ül vala az pispek disegno tsináló embere...
Éktelen termetit az ki sokáig nézendi igen megrettene. Eddigelé nem is látottac hozzá hasonlatosat és nem esmértek nála dühöttebbet akár az földben, akár az vízben, akár az égben légyenek. Mindeneket szaggató iszonyú agyaras fogai, fertelmes rút pofázata, nagy rusnya orra vagyon. Orrábul éktelen pallos forma szarv jün elejbe. Párolkodic erősen az setét torka. Bátor e szörnyű fenevad is megszelidejtet es lön kezes báránná, ha tiszta szüz leán boldog tsetseibül emleli. Eröt vészen rajta akkoron az jámbor Melencholja.

2009. június 23., kedd

TÖKÖL

A Magyar Formatervezési Díj zsűrije. Az összegyűjtött anyag véleményezése után olyan nagyméretű munkák következnek, amelyekért külső helyszínekre kell utazni. Utoljára Besenyei Péter bogárarcú új gépét nézzük meg a tököli repülőtéren. Mintha megállt volna az idő: rozsdás orosz Zilek közt a felvezető kocsit követve hajthatunk be a védett területre. 56-ban itt fogták el Malétert, amikor tárgyalni jött a szovjet parancsnoksághoz a hadsereg kivonásáról. Később itt volt a hírhedt internálótábor, eszembe jut, ahogy apu leírta: hatalmas barakk, emeletes vaságyak, hosszú várakozás a mosdóknál és persze pufajkások mindenütt. Az a hír járta, azért hozták őket a Duna mellé, mert hajón mennek majd a Szovjetunióba. Szibériába. 1957. július 15-én hajnalban vitték el, az éjszaka volt a nagy letartóztatási hullám kezdete (naná, hogy vasárnap)... és aznap indult a Radio Luxenburg könnyűzenei adása is.

2009. június 21., vasárnap

PÉCS, KECSKEMÉT

A perzselő nyárban Pécs olyan, mint egy mediterrán város. A dóm környéke, akár a toszkán Piazza Duomóké: késő éjfélig zajlik az élet. A Dóm Múzeum földszinti lapidáriuma és az emeleti kiállítás építészeti témájú rajzai közt lassan megindul a korrespondencia. Miután fölrakom mindegyik képet, elautózom a hegyoldalba, ahol a Bálicsi és a Donátusi út találkozik:

A táj, a környék más nagyon,
GPS kell, hogy megkeressem,
ember nem jár már arra egy sem,
üresbe váltok, de a szívem,
ott az elhagyott helyszínen,
még hosszan, hosszan fájtatom.


A konferencia résztvevői mellett ott van a megnyitón a lábadozó Tibcsi, a Hollandiából hazaköltöző Zsófi és Haruko szan, azaz Napocska, aki négy órát buszozott Kecskemétről, hogy megnézze a tárlatot (hát George Hart megnyitója miatt nem volt érdemes). Vacsora Kelle Antival és Napocskával, aztán hajnali autózás a KAFFra…
*
….vagyis a Kecskeméti Animációs Filmfesztiválra. A saját mozimról lemaradok, az esti filmek reggeli elemzésére támolygok csak be. Udvarias mellébeszélés után ostorcsattogtatós, malacsütögetős kirándulás egy Lajosmizse melletti tanyára. Megnézem az utolsó versenyprogramot, másnap egy japán diákfilm-válogatást, (köztük van a Kis kockák házával Oszkárt nyert Kunio Kato vizsgafilmje), Pocok kiállítását és megebédelek Namikiékkel. A legjobb látvány díját megosztva nyerjük Szilágyi Zolival. Azt mondja, jobban örül, mintha egyedül kapta volna. Én is! Tényleg! Szerencsére Annának megvan néhány film DVD-n, olyanok, amelyekről lemaradtam: legjobban Bertóti Attila munkája, az Ariadné fonala tetszik. Nem csupán az önző szempont miatt, hogy ennek is egy labirintus a főszereplője. A mese új fordulatot kap: a Minotaurusz fölveszi a fonalat s elindul vele visszafelé, ki az útvesztőből, a bejáratnál váró Ariadné felé. Csak a szokvány feldolgozásokkal ellentétes a történet, a mondakör szellemével korántsem, sőt a féltestvérek elkerülhetetlen násza tovább komplikálhatja a lényegét épp a komplikációk rákos burjánzásából nyerő Mitológiát. Egyébként Ariadné fonala egy vörös kutyapóráz képében a fődíjas filmben is megjelent, sőt dramaturgiai vezérfonalként a film lényegét adta (Glaser Katalin: FIN).

2009. június 15., hétfő

DÓRA A BARABÁS-VILLÁBAN

Meghívó Dóra kiállításának megnyitójára. Június 24-én, szerdán 6-kor Lovas Pali mond köszöntőt, Jóry Judit beszél a képekről és Borsos Bálint gitározik. Jöjjön, aki bír most, vagy a nyáron bármikor.
A Barabás-villa Budán van, a Városmajor utcában és a kiállítást augusztus 28-ig hétköznapokon kilenctől hatig, szombatonként tíztől kettőig lehet megnézni. (A súlyosan akadályozottakat a Diabolus Galéria kárpótolja itt.)

2009. június 13., szombat

PARIS & SZEMES, (FÜLES?)

Restaurants de style France & Paris: grafikák francia vendéglőkhöz. Egy párizsi éttermekről szóló katalógus számára csinálok rajzokat. Bosszant, hogy nem hagynak elszakadni attól a stílustól, amelyről azt állítják, hogy jellemző rám: ha valami oldottabb, frissebb rajzzal állok elő, rögvest tiltakoznak. Ide teszem a „selejtet” …hogy mégse vesszen kárba.

















Osztálytalálkozó Szemesen. Majd minden nyáron összefutunk néhányan az Iparművészeti Főiskola valamikori diákjai közül a New Yorkból hazalátogató Gustav balatonszemesi villájában. Délelőtt Bánkuti Gáborral (a főiskolán még Béla volt, kint a vízen meg Nyúl) vitorlázunk Földvár és Sajkód közt, estefelé tollaslabda. Gus győz, mint mindig. A többiek: Herpai Zoli, Miki, Szabó Karesz, Banovich Tamás, Végvári Zoliék….
*
Hazatérve újra nekilátok, majd rögvest belefáradok a párizsi vendéglőkbe, leülök a gép elé sakkozni. On-line. Ismeretlen játékosok, többnyire fantázianéven: Olesechka, Don-Jaque, Cash, Igralec. Csak az Élő-pontjukból lehet sejteni, mire jutok velük. Ezt a száz pont körüli fickót simán kell vernem, azért is választottam, jó lenne egy kis siker a visszadobott rajzok mellé. Ráadásul a spanyol megnyitással kezdünk. A rövid rozsánál járok, amikor T telefonál. Nem zavarlak – kérdi udvariasan. Sosem – mondom én is udvariasan, miközben az órára sandítok. Alig ment le valami az időmből, igaz, a másiknak se sokkal több. Húsz percet gondolkodhat mindkét fél. Ha kihasználjuk, az összesen negyven. A hír igaz –közli T. Kattog az agyam: milyen hírről beszél ez itten ennyire in medias res? Közben Igralec is lép: váratlanul e4-re üt.- Ezek szerint még nem tudod? - Na, csak nem a kormány bukott meg? – szellemeskedek. T- vel csevegve valahogy mindig ilyesmi kerül elő, eszembe is jut, épp valami tüntetés van a Parlamentnél. Mi történhetett? Várom, hogy rám pirítson, miért nem vagyok ott. - Nem olvastad az ügynöklistát? Automatikusan visszaütöm a gyalogot. Nem - vágom rá, szintén automatikusan. Gyöngül a centrum a gyors cserétől. Nem mondok igazat, míg Dóra vezetett Szemes felé, átfutottam a Nemzetben megjelent szöveget, de nem figyeltem rá különösebben. Kire gondol, miért nem böki már ki, odaadok egy huszárt egy futóért, hallgatom az egyre rekedtebb hangot és kezd leesni az a bizonyos tantusz. Tényleg volt egy név a listán, amelyik hasonlított T nevére, de valahogy mégsem ő volt. Mintha egy betű másképp lett volna, eggyel több betű, vagy kevesebb, vagy máshol. Fölidézem tegnapi magamat, ahogy igyekszem szabadulni a gondolattól: nem a szokásos sajtóhiba, ez valaki más. Egy ismeretlen. Megnyugszom… mármint tegnap, ott az anyósülésen, oly jól sikerül, hogy Dórának sem szólok, akit amúgy is bosszant, hogy míg én az újságot teregetve pocakolok, ő a szombat reggeli balatoni forgalmat kénytelen túlszlalomozni. Megpróbálok segíteni - biztos megzsaroltak valamivel – és egyúttal fölajánlok egy döntetlent. – Nem zsaroltak meg. Megjelenik a cset szektorban egy röhögő sárga pofa, jelezvén, Igralec bolond lenne elfogadni a remit, már két gyalog előnye van. Pofátlanul lépeget tovább. Mikor üthette le a másodikat? Hülye kérdés volt. Ha vállalta a téglaságot, nehogy kiderüljön mivel zsarolják, miért tárná föl most? – Csak kurvára féltem - mondja. A nyilvánosságra hozott ügynöklistán azok vannak, akik 89-ben a Nagy Imre temetésen a rendőrség besúgói voltak. A beépítettek. Innen jön a tégla. De hiszen 89 volt a nem-félés szépségesen naiv nyara. (Vagy csak én voltam oly kétségbeejtően gyanútlan?) A nagy félni valók korábban történtenek. T nem is tudhatja, hisz annyira fiatal. Múlik az időm, mikor sáncolt ez be, és hogy jött elő azokkal a kibaszott bástyákkal? A jövőnk múlik, jut eszembe G mondása. Nyilván régen is félt kurvára, tehát már akkor... Eszembe sem jut, hogy esetleg rólam is… Csak később, amikor leteszi, hogy talán éppen azért gyónt nekem. G mellett L jut az eszembe. A legjobb barátja. A legjobb barátom. Elhárítom a közvetlen matt veszélyt, de az időzavarral nem tudok mit csinálni. Újra kéne kezdeni mindent. Az elejéről. Hol lett elcseszve? Próbálok gyorsan lépegetni. L megbocsájtotta - mondja, és elmondta G-nek. Nincs kétségem, hogy G is azt tette. Másfél méterrel a föld alatt könnyen megbocsájt az ember. Majd egyszer üljünk le egy sörrel és megbeszéljük. – És a kiállítás, - azért megcsináljátok?– Hát persze- mondom, és egyre reménytelenebbnek látom, hogy a megmaradt parasztom eljusson az alapvonalig. Azért kösz, hogy elmondtad. Már süket a telefon, amikor hozzáteszem: nem lehetett könnyű. Aztán megjelenik a felirat: LEJÁRT AZ IDŐD, ELLENFELED MEGNYERTE A JÁTÉKOT.
*
Nem kezdek új partit, egy óvodás is lemosna. Beleolvasok a Jav. kiad.-ba: „ A besúgás olyan cselekmények sorozata, amely magában hordja a büntetést. Nincs szükség külső ítélkezőre”. E is idézte valahonnan, aztán hozzáteszi: „De jó!”
*
Egyébként úgy hírlik, T egykori tartótisztje vezető az egyik legnagyobb kereskedelmi médiumnál. Egy olyannál, amely éppen ítélkezik, meg persze gúnyolódik... szóval a "véleményünket formálja". Bon. Inkább megyek franciázni.

2009. június 11., csütörtök

MEGHÍVÓ

A Pécsi Kulturális Központ, a Pécs – Ars GEometrica 2009 programsorozat keretében június 18-án, csütörtökön este fél nyolckor a Dómmúzeumban tartja Orosz István: Látszattani Leckék című kiállításának megnyitóját.
A kiállítást megnyitja: George W. HART, a Stony Brook University (New York) professzora, a Bridges Organization képviselője. Elhangzik: Johann Sebastian BACH: Kis harmóniai labirintus. Orgonán közreműködik: POÓRNÉ GÁL Katalin
A kiállítás megtekinthető június 18-29-ig a Dómmúzeum (7621 Pécs, Káptalan u. 8.) nyitvatartási idejében.
Információk: fenyvesi.kristof@pecsikult.hu

Június 17 és 21 között lesz Kecskeméten az Animációs Filmfesztivál. Dóra filmjét, az Álommalmot 18-án, csütörtökön az Otthon Mozi négykor kezdődő programjában vetítik, Útvesztők c. filmem pedig a Kulturális Központ színháztermében lesz aznap este a hétkor kezdődő sorozatban. (A koincidencia miatt AnnaIda képvisel majd, aki nagyszülei örömére amúgy is ott lesz, sőt a fesztivál szervező-bizottságában is jeleskedik.)
Szóval Pécs vagy Kecskemét???

2009. június 6., szombat

DELFINIA

Gyulai Líviusz kiállítása a Forrás Galériában és új filmjének, az Őrangyalnak a bemutatója. Dórával megvásárolunk egy régi képet a kiállításról, Lulu legelső filmjének, a Delfiniának szép nyitórajzát. (A tengerparti tájkép körül futó betűket még én rajzoltam zöld-süvölvény koromban az Oktogon fölötti legendás műteremben. Lehet, hogy ez volt az első munkám a Pannóniában?) Este vacsora Csáji Attiláéknál. Barabás Marci, Mayer Berta, Végh András, Keserü Kati. Attilával Könyvet cserélünk: egy Lerajzolt időért két Billenő idő. (A másik Marcié).

NÁSFÁK

Sopron, diplomavédés az AMI-ban. Az én emberem, (vagy én vagyok az övé: konzulensnek választott) Komlovszky-Szvetné Szabó Klára Petra a násfáit védi. Barokkosan burjánzó nevéről Gróf Pekry Lőrincné báró Petrőczy Kata Szidónia jut eszembe, festett portréja nyakában a díszes násfával. Amúgy furcsa műfaji szabálytalanság: Klára formatervezőként ékszert tervez, ami grafika. Alighanem az ékszer az iparművészeti termékek közt a leginkább képzőművészet-jellegű, (értsd: a közhasznú dizájn fogalomtól legtávolabb eső) műnem, hiszen esetükben a célszerűség szót csak nagyon erős fenntartásokkal használhatjuk, funkciójuk szinte kizárólag a díszítés. Van egy másik paradoxon is, ez a tervezett tárgyak értékével kapcsolatos. Az ékszerek értékét két összetevő alkotja, az anyaguk drágasága és a megmunkáltságuk színvonala. Az arany jutna eszünkbe, az igazgyöngy és a különféle drágakövek, ha a násfák hagyományos anyagait akarnánk sorolni; Klára azonban lemond ezekről és a papírt választja. Határozott és demonstratív szándékot kell látnunk a választásban: nem egyszerűen valami más anyagot választ, hanem a legsérülékenyebbet, a legértéktelenebbet, a legegyszerűbbet. Ha jól követem Szabó Klára Petra gondolatmenetét, akkor ezt a tervezőművészi öntudat manifesztációjaként kell fölfognom: lemondhatok az értékes alapanyagról, mert annyira biztos vagyok a hozzáadott érték minőségében. Ha jobban ismerném Klárát, és persze eddigi munkásságát is figyelemmel kísérhettem volna, akkor talán képes lennék eldönteni, hogy az alkotót saját kvalitásainak tudata teszi ily magabiztossá, vagy tágabban – és nyilván szerényebben is - a tervezőművész szakma apoteózisaként értelmezhető e különös filozófia. Tulajdonképpen mindegy: bármi is volt a tegnap még dizájnernek nevezett, holnaptól azonban bizonyára inkább képzőművésznek hívandó hölgy elhatározása, vagy csupán tudat alatt formálódó szándéka, különös és érdekes a végeredmény. A fotográfiákban megállított s a computerben megszelídített időt oldja föl, teszi sejtelmessé az akvarell könnyedségével, s mindezt oly fölényes biztonsággal, hogy le a kalappal... még akkor is, ha a papírékszer-foglalatok cirkalmassága, legalábbis az én ízlésemhez mérten, igencsak túlzó. Itt tessék utána nézni.

2009. június 1., hétfő

A HÚSZ ÉVES PLAKÁT

SZ. J. hív telefonon: írást kérnek egy Amerikában kiadandó könyvbe a Tovarisi konyec! reprodukciója mellé. Megtalálok egy régi jegyzetet, ami túl hosszú lenne oda, talán túl személyes is. Meghúzom, néhol átfogalmazom; meglátjuk, tudják-e használni. Az eredetit mindenesetre idemásolom, elvégre éppen húsz éve történt…

Annak a bizonyos plakátnak a megrajzolásához nem volt szükség különleges tanulmányokra, sok szovjet katonatisztet láthattam – különösen hátulról. A kecskeméti általános iskola betonkerítéssel leválasztott túlsó felébe az „ideiglenesen hazánkban állomásozó” orosz katonák gyerekei jártak. Szőke copfos kislányokért tányérsapkás, kölni-illatú, aranyfogú apukák érkeztek a tanítás végén. Csizmaropogással volt tele a fehér murvával borított udvar, ahová csak egymásnak bakot tartva, egymás vállára kapaszkodva lehetett átlesni, keresvén a lánykák tekintetét, s persze ijedten bukva alá, ha egy-egy csillagos váll-lapos óriás hátrafordult. Egy kiöregedett futballbíró a kilencvenes évek elején több újságban híresztelte, ő volt a híres Tovarisi konyec plakát katonájának modellje. Nem ő volt. A szomszéd iskolaudvar egyenruhás férfiúi nőttek emlékezetemben akkorára, hogy tarkójuk, széles nyakuk kitöltötte az egész rajzlapot. Egyszer az egyik tisztet szemből is láthattam. A magyar kisdobosok fölavatásán ő kötötte ránk a kék nyakkendőt, de az arcát nem tudom felidézni. Lehet, föl sem mertem nézni rá. Talán azóta gyűlölöm – Petőfivel szólván – a nyakravalót.
A plakát szöveg nélküli grafikája már a nyolcvanas évek elején megvolt. Egy 85-ben , Lakiteleken rendezett kiállításom plakátjaként már használtam is a dagadt elvtársfejet. A kiállítást a helyi költő-tanító rendezte és az Öröknyár című verse miatt szilenciumon lévő Nagy Gáspár nyitotta meg. A vernisszázson hivatalból jegyzetelő besúgók (tégláknak hívták őket akkoriban) az elhangzottakra bizonyára sokkal jobban figyeltek, mint a látottakra, a kettős jelentésű képek, az optikai csalások és az anamorfózisok nem különösebben érdekelték őket. A plakát fő motívumát, immár egyenruhában, de még fekete-fehér verzióban a Filmarchivum Eric von Stroheim sorozatának katalógusához is megpróbáltam felhasználni, de a kész terv láttán visszavonatott a megrendelés. Ez már abban az időben volt, amikor a nagymarosi vízlépcső és az erdélyi falurombolások ellen hatalmas tüntetések zajlottak Pesten, és fiatal értelmiségiek pártok alapításán törték a fejüket. Az egyik társaságot éppen a lakiteleki költő szervezte: Lezsák Sándor. Pesten az Ó utca egy üres telkén álló barakkban volt a hadiszállásuk; egy este bekopogtam hozzá a plakáttal. Három-négy aktivista volt már csak a szobácskában, s meglepetten gyűltek Sándor asztala köré. A kép hatásáról már lehettek tapasztalataim, mert budakeszi lakásunk falán ott lógott egy ideje, ráadásul a nagyszobában, ami visszagondolva talán vakmerőségnek tűnhet, akkoriban viszont természetesnek gondoltam. Akkor még az volt a tiszt feje fölé írva: Tovarisi (oroszul, ciril betűkkel), adieu (a francia helyesírás szerint). Sándor azt javasolta, cseréljem konyecre az agyőt, azt mindenki érteni fogja, a sok szovjet film záró inzertje nyomán még azok a kevesek is, akik nem tanultak kötelezően oroszul; és bízzam rá a nyomtatást. Azt is kérte a szobában tartózkodóktól, hogy egyelőre maradjon titokban a dolog. Úgy hitte, s alighanem joggal, hogy ha a Magyar Demokrata Fórum (ekkor még nem volt párt) többi vezetőjének megmutatná a plakátot, azok óvatosságból, taktikai megfontolásokat és a megszállók érzékenységét emlegetve, vagy egyszerűen a következményektől megrémülve le fogják beszélni  a publikálásról, vagy egyszerűen meg fogják azt tiltani.
Nem emlékszem, mennyi idő telt el a plakát átadása és a kinyomtatás között, hosszú idő után visszagondolva nem tűnik soknak. Először nekem kellett hazavinnem a rajzot, hogy a szöveg módosítását és a nyomdának leadható változatot elkészítsem. Manapság az ilyesmi computeren történik, akkoriban még manuálisan kellett színre bontani a plakátot, ami azt jelentette, hogy a zöld, a sárga a fekete és a szürke színek mindegyikét egy-egy külön lapra rajzoltam fekete tussal, s illesztő-kereszteket húztam a lapok sarkába, hogy a nyomdászok számára egyszerűbb legyen egymásra pászítani a színeket. Egy külön lapon színmintákat festettem, ezek alapján tudták a nyomdászok kikeverni a megfelelő festéket.
A plakát, amelyet később „rendszerváltó plakátnak” neveztek el, annak köszönhette szokatlan népszerűségét, (alighanem a grafikus, a kivitelezők és a terjesztők szerencséje is ez volt) hogy hatalmas példányszámban nyomtatták ki, és szinte egyetlen éjszaka alatt ragasztották tele az országot vele. Később többen is elmesélték, köztük ismert értelmiségiek, költők, művészek, még egy neves rajzfilmrendező is, hogy ők is az éjjeli plakátragasztók közt voltak. Olyan gyorsan s oly széles körben vált ismertté a plakát, hogy már értelmetlen lett volna az alkotókat eltenni láb alól. A plakát hatása persze leginkább abban állt, hogy üzenetével az 56-os forradalom legradikálisabb jelszavát idézte meg: Ruszkik haza! (Иди домой!), s így közvetlen kapcsolatot teremtett ötvenhat és nyolcvankilenc között. Amikor a Time Magazinban megjelent, egy New Yorkban élő barátom levelet írt: ha menekülnöm kell, szívesen lát. Az üzenet meglepett, mert úgy képzeltem, senki sem tudja, ki jegyzi a plakátot. A barát persze jó szemű kolléga is volt, Bányai Pista, aki a grafikai stílus alapján ismerte föl, hogy csakis én rajzolhattam az arc nélküli szovjet katonát, s egykori beszélgetéseink alapján talán azt is sejtette, hogy a Magyarországon kezdődő politikai változásokba előbb-utóbb bele fogom ártani magam. Valami ál-elővigyázatosságból, inkább a családom megnyugtatása volt ez, semmint valódi óvatosság, nem az igazi nevem írtam a plakát alá,hanem azt az álnevet, amellyel már néhány éve szignáltam bizonyos munkáimat, különösen a több jelentésű képeket, s a „szemkiszúrós” plakátokat. Utisz, ráadásul görög betűkkel: OYTIΣ. Török András barátom ajánlotta ezt az álnevet, hogy megkülönböztessem magam a kultúra más területein felbukkant oroszistvánoktól. A nevet szintén álnévként a ravasz homéroszi hős Odüsszeusz használta előttem, azt jelenti, Senki, s a Polüfémosz küklopsz elleni affér során életmentőnek bizonyult számára ez a névhasználat. 1989-ben ugyan nem hittem, hogy ógörög alteregómhoz hasonlóan én is életveszélyben lennék, de a névhasználatban éreztem valami izgalmas jelképet. Azt reméltem, hogy ugyanezt fogja érezni az én küklopsz-óriásom, a szovjet hadsereg is, s tudni fogják, hogy a metafora értelmében legyőzötten kell majd távozniuk. Európai műveltségük kifogástalannak bizonyult: kivonultak. Igaz másfél év múltán, 1991. június 19-én. Utánuk lelakott laktanyák, kerozinban ázó termőföldek, lánctalp tördelte utak. Búcsúzóul még egy válasz-plakát is megjelent – jó ízléssel nem a „viszontlátásra” felirat szerepelt rajta. Bizonyára voltak durvább reakciók is, de ezekről nem tudok, arról viszont igen, hogy a Fórum székházába, amely időközben a Bem térre költözött, belátogattak az orosz katonák is, hogy kérjenek egy-egy emlék-plakátot. A dolog persze, hiszen még mindig a megszálló hadsereg tagjairól volt szó, elég pikáns volt. Lezsák mesélte, hogy egyszer Szabad György késve érkezett egy vezetőségi ülésre. Holtsápadtan tépte föl az ajtót: - mi történt? Ti nem tudjátok, hogy mi van a odalent? Rémülten tódultak ki a miniszterek és a lépcsőházban vállapos, tányérsapkás tisztek seregébe ütköztek, akik nem is voltak túl barátságosak, mert rossz néven vették, ahogy nagy nehezen kiderült, hogy a raktáros csak két plakátot hajlandó adni egy orosznak. Számukra nyilvánvaló volt, nem orosz-ellenes a grafika, a hájfejű továrisok ideje pedig épp úgy lejárt Magyarországon, mint a szovjet blokk többi államában. Röviddel a fordulat után, egy amerikai egyetemen konferenciát tartottak a kelet-európai forradalmak (itthon ezt a szót sosem merték használni) plakátjairól. Oroszországból Jurij Boxer volt a meghívott. Könnyes szemmel ölelt át a Borisz Godunov méretű kolléga. Az itthoni reakciókról több tudomásom volt. Horn Gyula önéletrajzában háborgott a plakát miatt, Görgey Gábor pedig egy glosszájában gyávának nevezte a már meggyöngült orosz hadsereggel szembeforduló grafikai lapot. (Különös akusztikája támad a mondatoknak, ha az orosz hadak elleni bátorságból épp egy Görgey leckéztet.) Legtöbbször persze azt hallottam, fölösleges volt, úgyis kimentek volna, régen le volt vajazva, megalkudtak Amerikával, a fejünk fölött történt minden. Kétlem, hogy így volt, inkább hajlok arra, hogy a legyöngült birodalom nem mert újabb konfrontációt vállalni, ráadásul egyszerre oly sok fronton, De ha voltak is titkos háttér tárgyalások, vajon mit értek volna, illetve milyen feltételeket tudtak volna kialkudni az egymással szinte összeérő százezres demonstrációk s a demonstrációkon lobogtatott plakátok nélkül? A várva várt szabadság valahogy mégis készületlenül érte az országot. Sokféleképpen fogalmazódtak újra a híres kavafiszi sorok: Ó a barbárok nélkül mi lesz velünk,/ ők mégis megoldás voltak valahogy.Időközben párttá alakult az MDF, hogy részt vehessen az 1990. március 27-én megtartott első szabad parlamenti választáson. A plakátból választási plakát lett: az alsó feliratot jóval nagyobb betűkkel szedték: Magyar Demokrata Fórum. (A gyűjtőknek általában ez a változat van meg, az elsőből alig maradt fenn néhány példány.) Valahol külföldön voltam, amikor két úr megjelent, azt mondták Dórának, azért kell a betűméretet megváltoztatniuk, mert az emberek azt hiszik, hogy ez egy Szadeszes plakát. (Akkoriban az SZDSZ-t sokkal radikálisabbnak tartották.) Egy későbbi MSZP-s reklámfilmben is feltűnt a plakát, így akarták jelezni, a függetlenség visszaszerzésében nekik is szerepük volt.
Olykor eljutott hozzám néhány hír a plakát utóéletéről is. Megjelent a szomszéd országokban, a litván parlamentben állítólag megtapsolták, sőt még Kubába is becsempésztek belőle néhány példányt. Gyakran hívták föl grafikus kollégák a figyelmem olyan kelet-európai politikai változásokról szóló könyvekre, folyóiratokra, amelyeknek címlapján ott virított a Tovaris. Mióta elég sokan tudják, hogy én vagyok a szerző, engem is megkeresnek, adnék engedélyt rá, hogy publikálják történelemkönyvekben, megjelenhessen dokumentumfilmekben, vagy múzeumok őrizhessék a plakát egy példányát.
1992-ben a Smithsonian Institution plakátkiállítást szervezett, azt kérték írjak előszót a katalógusba. Így kezdtem: inkább epilógust kellett volna írnom, hiszen a plakát korszak végén vagyunk, a 89-90-es forradalmak voltak az utolsó olyan események, amelyeken a plakátnak még szerepe lehetett, igazi plakáthoz illő funkciója. A plakát hattyúdala volt az a néhány hónap - írtam. (Orosz, Istvan. “The Age of the Poster.” In Art as Activist, ed. Smithsonian Institution. New York: Universe, 1992.) Mára új, frissebb médiumok vették át a plakát szerepét. Nem az utcán szerzik be a híreket, s alig hinném, hogy plakátok alapján döntenének jövőjükről az emberek. Ezt a modern világot úgy hívják, kapitalizmus, és egy Esterházy Péternél talált idézet értelmében talán nem is annyira más ez a szép új világ: …elképzelem a kapitalista struktúrák nyakát, vajon mennyiben hasonlít ez az 1989-es „továrisi konyec”-plakát zsíros, gyűrött, hurkás, tényleg realista – ilyenek voltak, na! – nyakához?
*
Appendix: miközben ez a jegyzetet írom, érkezik a hír: A CEU nádor utcai épületében tárlatot rendeztek a rendszerváltással kapcsolatos plakátokból s a kiállított munkák közül a Tovarisi konyecet (egyedül azt!) ellopták. Apró öröm. (Egyébként sem állok rosszul az ellopott munkák tekintetében. Az egyik első kiállításom - valamikor 75 körül lehetett - a Könyves Kálmán körút és Üllői út sarkán lévő katonai intézményben volt. Nem tudom, akkor épp mi volt a neve, hiszen az 1897-ben épült laktanyát eredetileg Ferenc Józsefről nevezték el, aztán 19-ben Marx Károly laktanya lett, majd volt Ferenc József laktanya ismét, aztán Horthy Miklós, Horthy István, Kossuth, Zalka Máté, Zrínyi Miklós, Bolyai János… talán újabb név nem jutott eszükbe a HM-nél, azért számolták föl. Most épp úgy néz ki a hatalmas terület, mintha szőnyegbombázás lett volna. Amennyire emlékszem építészeti kuriózum volt az óriás laktanya. Kár érte. Már nem emlékszem, hogy kerültem oda kiállítani, egy biztos, nem én jelentkeztem. Miután eltűntek a képeim, s ezt szóvá mertem tenni, valami főparancsnok-féleség hívatott. Mielőtt megszólalhattam volna megkérdezte, voltam-e katona. Nem. És szeretne lenni? Mert ha nem akar, akkor sürgősen felejtse el a képeit…. Katona ugyan nem lettem, de úgy látszik az einstandolt képeket sem tudtam teljesen elfelejteni.)