Épp tíz éve, 2004. novemberében egy kettészelt kenyér képét
köröztem a világhálón. Akik akarták, értették. Neveket írtak az ország formájú
karéjra: az eredmény egy kollektív plakát lett, ismeretlen nők és férfiak közös
alkotása. Aztán, ötödike után ritkulni kezdtek az üzenetek. Egyre még
emlékszem, bár arra már nem, kitől jött. Mindegy is, biztosan nem a vers
szerzője volt a feladó. Lementettem. Őriztem. Most itt ez a blog. Hát olvassák
mások is.
Örvengy kicsiny ország,
Menni bele télbe,Odatúl fehérbe,
Itthol feketébe,
Énekelni külön,
Maroknyi…, légy hive…,
betakarja hava
Fekszik hanyat bele.
Vérinek ha nem kell,
viszi vérit másnak,
ukrán popának vagy
Szlovák mikulásnak.
De ne pihenny korán
Preziden Gyurcsányi,
Vann még itt párezer,
nem kőne megálni.
Csinálni te végig,
Amit belekezdel,
Tekezeddel végezz
minden testvéredel.
December 6-án (az ötödiki népszavazás másnapján) elnökségi
ülést tartottunk az akkori Magyar Művészeti Akadémián. Elsőként kértem szót: mutassuk
meg, hogy másként gondoljuk, mint a szavazók zöme - és nagyon másként, mint a
politika hangadói, duplázzuk meg az akadémia létszámát, minden tagunk hívjon
meg egy országhatáron túl élő magyar művészt maga mellé. Mindnyájan elfogadták. (Imrén
és a titkár Flóriánon kívül, ha jól emlékszem Gyurkovics, Sára, Melocco, talán Finta
és Dubrovay volt ott.) Néhány hete Kárpátalján utazgatva Ács Mara egy
beszélgetés során Makovecz ötleteként említette a nagy gyarapodást. Talán mások
is így emlékeznek, elvégre ő volt az elnök, aki a következő év márciusában kezet
rázott az újonnan fölvett tagokkal. Irodájában, a Kecske utcában még hosszú
ideig, talán haláláig ott lógott az a bizonyos kenyeres plakát. Nem tőlem kapta, de tudta,
hogy én csináltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése